Nick élete édesanyja szavaival4:

(Könyvrészlet)

NICK- MÁNIA VILLÁMHÍREK AZ MTV-N 
 
Van egy történetem az MTV VJ-inek és az MTV zenei hírolvasóinak. Ez egy mese arról, hogy az MTV hogy változtatta meg örökre Nick életét fiatal korában. Ez még azokban az években történt, amikor az MTV olyan fiatal volt, mint Nick. Nehéz a tizenéveseknek elképzelni az MTV előtti világot, de biztosíthatlak róla benneteket, hogy akkor is volt világ. (Félek, ez most úgy hangzott, mint amikor az édesanyám beszélt nekem a televízió előtti évekről). Nick valószínűleg már nem emlékszik erre a történetre, de én még igen. 
 
Nick, én, az édesapja és a húga, BJ, a Pleasant View Retirement House-ban éltünk New York nyugati részén. Az ország ezen része egy kicsit belelóg a hóövezetbe. Ez nagyon, nagyon hideg teleket eredményez. Az északi sarki szél Kanadából érkezik, a nagy tavakon keresztül, majd elárasztja a nyugati területet, gyakran hóval beborítva minden talpalatnyi helyet. Nem szokatlan, hogy a hó befedi – inkább betemeti – a földet október vagy novembertől egészen áprilisig vagy még május első napjaiig is. A feljegyzett évek alatt, egy hóvihar jött a másik után. 
 
1984 tele szinte csak hóviharokból állt. Nick és én már végtelennek gondoltuk a telet. Amikor gyermek voltam, voltak olyan telek, amikor a hó majdnem elérte a telefonfülke tetejét. Van egy képem, amin az egyik testvérem és én állunk az egyik ilyen hófal tetején, és a kezünkkel megérintjük a fülke tetejét. 
 
Amikor ilyen teleket élsz át, tudod, hogy négy fal közé leszel bezárva ismét nyolc vagy kilenc hónapig. Amikor az első tél megkezdődött, a hó vicces volt. Azon a télen, 1984ben, egy hideg este, amikor a hó nagyon erősen esett, becsomagoltam a kis Nicket és a bébi BJ- t a kezeslábasukba és felültettem őket egy szánkóra. Lehúztam őket a már kitaposott ösvényen. A városi utak két oldalán a hó egy mérföld magasan halmozódott fel. Az új hó puhán hullott körénk és az útra. Az éjszaka nem volt sötét, és a hó fehérsége ragyogott mindenütt. Az összes fa ága ragyogott a visszatükröződő fényben. A világ csendes volt, kivéve a hóesés puha koppanásait. Így az én Nickem és BJ-m sikításai kicsit hangosnak tűntek nekem. Abban a pillanatban, a mi kisvárosunk tényleg olyan volt, mint egy téli meseország. 
 
Sajnos, ezek a pillanatok rövid életűek. Ezt a téli meseország boldogságot felváltotta a bezártság érzés. Hacsak nem megőrülsz a síelésért vagy a hóban rekedt életért. A napjaid rövid kirándulásokra korlátozódnak (ha már kiástad az autódat a hó alól) a zöldségesig vagy a munkahelyedig. Csak úgy merészkedsz ki, ha a tested be van bugyolálva flanel vagy gyapjú ruhákba. De még így is dideregsz és az otthon melegégére és biztonságára vágysz. A nap korán nyugszik, Október végétől, miután az órát is vissza kell állítani, kint már négy körül sötét van. És az éjszakák nagyon hosszúak lesznek. 
 
A sötét, fagyos világ, az ajtódon kívül, a bezártság érzés – és ezeknek az elemeknek a kombinációja miatt úgy érzed, mintha csapdába estél volna. A Carterek végül feladták ezt a bezártság érzést, mint sok szomszéd, akik megpróbálták túlélni a hosszú, hideg telet a hóövezetben, 1984-ben. 
 
Nick egy élénk gyermek volt. Nem olyan volt a személyisége, aki csendesen üldögélt volna egy helyben. A szabadban akart lenni és bejárni az ő kis világát. De az, hogy télen is kint legyen a szabadban nem volt túl nagy öröm, sem neki, sem nekem. Mit csinálnál egy négy éves, életerős kisfiúval, aki délután öt után már nem mehet ki a szabadba, mert sötét van – de még 4 órán belül nem akar lefeküdni? 
 
Az MTV volt a megmentő! Soha nem tudjuk elfelejteni, amikor az öregek otthonában éltünk. Vacsora után, ahogy eljött az este, az időseknek pihenésre volt szükségük. Gyakran már korán lefeküdtek. Bobnak és nekem szórakoztatnunk kellett Nicket és BJ-t és csendben tartani őket. 
 
„Ahogy kapcsolgattuk a csatornákat, hamarosan felfedeztük, hogy Nick szereti nézni az MTV-t.” 
 
Mint számtalan más amerikai család, mi is sok időt töltöttünk a tv előtt. Fiatal voltam és vonzódtam az MTV-hez. Nem hiányoltuk a nightclubbunkat, de a zene még mindig érdekelt bennünket. Élveztük azt, hogy szemmel követtük az előadókat, hogy kik a felfelé és lefelé haladó zenészek, énekesek – de az még inkább kikapcsolt bennünket, amikor láttuk Nicket táncolni a videoklipekre. 
 
Így a napi munka után, Bobnak, Nicknek, BJ-nek és nekem, az volt a szokásunk, hogy együtt ültünk és néztük az MTV-t, majdnem minden este. Sajnos a reklámok, amik megszakították a klipeket Bobot és engem is idegesítettek. A téli világgal körülvett téli nappalinkban , mindig Floridai vakációkra csalogató hirdetéseket néztünk. Még mindig emlékszem az egyik reklám egy mondatára: „Florida! Szükséged van rá!” 
 
Figyelembe véve a fagyos, behavazott körülményeket, ezek az emlékeztetők kegyetlen egyenes beszédként hatottak ránk. Bob és én egyáltalán nem akartuk elhagyni a napfény államát. Ott voltunk, befagyasztva, az „Eszkimó vidéken” ahogy gyakran hívtuk, az MTV-t nézve, és láttuk a pálmafák, a kék víz, a strandok és a nap csábító hívogatását. Nagyon lehangoló volt. Minden amit csináltunk az volt, hogy ettünk és néztük. Azt kívántuk, hogy bárcsak visszamehetnénk Floridába, inkább a hőség, mint itt lenni megragadva, mint egy élő jégkrém, 10 láb mélyen a télben. 
 
 
 
AZ ÉLET EGY KALAND IS LEHET 
 
Az életfilozófiám teljes erőbedobással segített felolvadni egyszer s mindenkorra. Hiszem azt, hogy az élet változások sorozata. Néha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan szeretnéd, néha nem úgy. Valakinek mindig megvan a lehetősége rá, hogy jobbá tegye a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy néha neked kell megtenned ezt a lépést. Hinned kell abban, hogy az alagút végén van a fény, vagy a mi esetünkben a napsütés a hóvihar végén. Egy szeles, behavazott napon 1984 végtelen tele közben, arra az elhatározásra jutottam, hogy meg kellene változtatnunk az életünket. Soha többet nem akartam hóembert építeni vagy a havat lapátolni egy újabb jégkunyhóhoz. 
 
Már említettem Helent, az első idős páciensünket az idősek otthonában, és azt, hogy az ő egészségi állapota hogy befolyásolt minket abban, hogy áttelepüljünk Floridába, de még pár szót hozzá szeretnék tenni, ahhoz, hogy miért volt nekem ez a kaland ilyen fontos. Amikor a télről panaszkodtam, és amikor Helen Floridai emlékeiről beszélt, és végül, amikor Helen elhagyta a családi öregek otthonát, mindannyiunk akarata ellenére, akkor döntöttem el, hogy cselekednem kell. Belül elérkeztem oda, hogy a kalandvágy, amit édesapám belém nevelt, amikor fiatal voltam előtört belőlem. 
 
Fiatalkori éveim alatt, a szüleim ide-oda költöztettek minket az országon keresztül több alkalommal. Az édesapám iskolai tanár volt. Kaliforniában születtem, egy unalmas városban, Brawleyban. A szüleim a Pennsylvania állam-béli tanárképző főiskolán találkoztak, ahhoz a helyhez közel, ahol az édesapám megkapta az első állását. Habár szerette a tanítást, fiatal volt és az ország más részeit is látni akarta és más dolgokat is ki akart próbálni. Több különböző helyen laktunk, Delanoban, a San Joaquin völgyben, és Santa Barbarában egy évig. Aztán elköltöztünk Tempe-be, Arizonába, ahol az édesapám az arizonai Állami Egyetemen tanított. Végül New Yorkban települtünk le. 
 
Mondhatnád, hogy az édesapám, a neveltetésem, a gyerekkori élményeim által, egy kis cigány vér is szorult belém. Így az életem ezen pontján, a hideggel és egy jobb élet utáni vágyakozással – és egy melegebb élet utáni vágyakozással – ráhangolódtam az úttörő szellemre. A déliek bátorságával álltam hozzá a dolgokhoz. Az MTV volt, ami megadta az utolsó lökést! Azok a Floridai hirdetések. 
 
Ahogy így visszatekintek, rájöttem, hogy az MTV különös szerepet játszott Nick életében és az enyémben szintén. Az én MTV-met akartam, Nick az ő MTV-jét akarta. Mindannyian a saját MTV-nket akartuk, amit akartunk, egy melegebb nappali volt. 
 
Valahányszor meglátom Nicket az MTV-n, gyakran emlékezek a korai évekre, amikor az MTV-t néztük. Az embereknek az MTV-nél fogalmuk sincs ezekről a Nick Carter történetekről. És nem hiszem, hogy Nick, végigsétálva a Broadway-n, fel az élő MTV stúdióba, aminek 1515 Broadway a címe, ugyanezt gondolná. Még túl fiatal ahhoz, hogy átgondolja a kapcsolatot a sztársága között az MTV-n most és a befolyást, amivel az MTV, a zenéje és a reklámjai voltak rá gyermekkorában. 
 
Tényleg volt egyszer, amikor a zene ütemének az MTV-ről megfelően, a Carterok eldöntötték, hogy összecsomagolnak, leporolják a havat Nicky bakancsáról és dél felé veszik az irányt, hogy mindent előröl kezdjenek. 
 
Ennek a részletnek az „I Ching”- ből, mindig különleges jelentése volt számomra. 
 
Ha az apa egy igazi apa, 
 
És a fiú egy igazi fiú, 
 
És az anya egy igazi anya, 
 
És a lány egy igazi lány – 
 
Akkor a család rendben van. 
 
És ha a család rendben van, 
 
Akkor a világ rendben van. 
 
Van egy hely, ahol Nick rengeteg időt tölt – a turnébusz. Nick az első élettapasztalatait, a kisteherautónkban szerezte meg, egy floridai kempingben, amikor úgy éltünk, mint a cigányok, kétéves korában. Akkor egy csavargó életet élt, ahol a világ olyan gyorsan mozgott körülötte, mintha egy buszban vagy repülőben ülnél. A múlt nyáron egy új turnébusz került be Nick és Backstreet Boys pompás ezüst karavánjába. A tízéves Aaron volt aki megnyitotta a show. Várostól városig, New Heaven, Connecticut, Baltimore és Maryland, a buszok keresztül-kasul bejárták a nyugati Amerikát, aztán visszatértek keletre, Kanadán keresztül. Nehéz elhinni, de Nick Kanadában még annál is nagyobb sztár, mint itt az Egyesült Államokban. 
 
Így, hogy a kisöccse is vele volt, Nicknek volt rá lehetősége, hogy átugorjon Aaron turnébuszába és több időt töltsön vele. Az egyik legnagyobb áldozat, amit Nick hozott az évek során az volt, hogy távol kellett lennie az öccsétől és a húgaitól. (Erről szinte minden interjúban hallhattál.) A Carter család összes tagja, az utóbbi néhány évben, egyszer vagy többször, beugrott Nickhez a turnébuszba. Ez volt az egyetlene lehetőség, hogy vele legyünk. 
 
Hogy mit értek a beugrás alatt? A sztárság Nicknek azt jelentette, hogy az autópálya gyors sávjában élünk. Nick és az édesapja megígérték, hogy megírják a BSB évek történeteit. A turnébusz csodálatos. Egy meglehetősen meredek lépés és máris az egyik hatalmas, áramvonalas, ezüst buszban vagy. Az elülső tér olyan, mint egy nappali. Az egyik oldalon kanapék vannak. A belsőépítész, aki megtervezte ezeket a vándorló otthonokat szándékosan családi dolgokat is tervezett a buszokba, például konyha függönyt, meleg színű bútorkárpitot és párnákat. A videó sarok a mennyezet egyik sarkában kapott helyet, így a fáradt vagy éppen aktív utazók is videózhatnak. 
 
Egy kis reggeliző sarok is van az egyik oldalon, a mosogatóval szemben. Ami alá egy hűtőszekrény van beépítve. Felül van néhány konyhaszekrény. Amikor úton vagyok Nickkel, Aaronnal vagy bármelyik húgával, a konyha mindig raktárként szolgál. Egy tál friss gyümölcs a pulton. Elegendő üveg víz és gyümölcslé a hűtőszekrényben. Kell, hogy kéznél legyenek egészséges ételek is, nélkülözhetetlenek, mert többnyire az ételek gyorséttermekből valók. 
 
A középső része a turnébusznak ágyakkal van telepakolva. Kicsit szűkös a hely. De ha benne vagy egy ilyen táncoló gépezetben és éjfél van, 700 mérföldre a következő várostól, egy puha, meleg hálózsák, a saját kis búvóhelyeden nagyon csalogató. Amikor benézek Nickre és Aaronra, ahogy egy halomba alszanak, azt látom - csak egy kicsit öregebb kiadásban - mint amikor kicsik voltak és aludni láttam őket. 
 
„A Final Fantasy Nick kedvenc videojátéka. Mindig hallom Nicket és Aaront, ahogy kiabálnak és kegyetlen küzdelemben megpróbálják legyőzni az animált gazembereket. Egy gyilkosság vagy egy verekedés a busz hátuljában.” 
 
A hátsó vége a busznak egy másik nappali. Ülőgarnitúra az egyik oldalon, a televízió a hátsó falon. De majdnem minden nap, amikor Nick és Aaron ott vannak, természetesen a TV rá van kapcsolva a PlayStationra. 
 
A nyári turné ezer meg ezer mérföldjei alatt, néha megállókkal New Yorkban vagy valahol, útban Michigan felé. Nick mindig elviszi Aaront a Wal-Mart-ba vagy a Kmart-ba, ahol végignézik a bevásárlóközpontok polcait a legújabb videojátékok után kutatva, vagy beállnak a sorba egy hot dog-ért és egy gyömbérért. Gyorsan kell cselekedniük, még mielőtt bárki rájönne, hogy ez a két szőkéség nem csupán két helyi, fiatal vásárló, hanem szupersztárok. 
 
Ha úgy élsz, mint a vándorcigányok, a nyarat a szabadban töltve a friss levegőn, éjszaka különös hangokat hallva, elég keményen hangzik, ez azért van, mert az is. Hogy BJ, Leslie és Angel miért szeretne csatlakozni ehhez az utazó cirkusz és show kombinációhoz? Nick öccse és húgai önként vállalkoztak rá, hogy segítik Nicket a turné közben, mert annyira hiányzik nekik a nagytestvér, mint amennyire Nicknek hiányoznak ők. A különösen szerető és szoros kapcsolat Nick, Aaron, BJ, Angel és Leslie között soha nem ingott meg. Van egy történet Janis Joplinról, egy Bette Middler film, aminek The Rose a címe, ami elmondja Janis meséjét, növekvő népszerűségétől a haláláig, mielőtt elérte volna a csúcsot. A Joplin bandának a neve a nagy testvér és az ő társulata volt. Nick most és mindig is a nagytestvér volt, aki segítette az öccse és a húgai ügyeit, mint egy cégnél, ahol ő az önjelölt igazgató. 
 
 
 
A CARTER CSALÁDI ALBUM ÉLETRE KELTÉSE 
 
Vannak családi albumaink, amik tele vannak képekkel, Nickről és BJ-ről, Nickről és Leslieről, Bobról, Nickről és az ikrekről. Rengeteg összegyűjtött, őszinte pillanat a boldog időkről. Néhányon az van megörökítve, az összes képet szeretnénk megmutatni neked. 
 
De sajnos nem tudjuk. Hogy miért nem? Mert sem Bob, sem én nem vagyunk profi fényképészek, pedig rengeteg képet csináltunk már Nickről és a többi gyermekünkről. Így családi képeink sajátosságai, amin Nick, BJ, Aaron, Leslie vagy Angel van , hogy néhány árnyékos vagy összezavaró a háttér. Néhány sötét. És van pár, ami homályos vagy elmosódott. Azzal a folyamattal, hogy még ide nyomtassuk a képeket a könyvbe, a minőségük még jobban romlott volna, még sötétebbek vagy homályosabbak lettek volna. 
 
Azt gondoltam: micsoda szégyen! De kitaláltam egy megoldást. Nem tudom ugyan megmutatni a képeket, amikről már 1000 szót mondtam, de le tudom írni neked ezer szóban, mit ábrázolnak. Legalább egy fél tucat képet fogok most bemutatni neked. Ahogy majd haladok, látni fogod, Nick hogy foglalkozott a testvéreivel, vezette őket, néha úgy, mint egy híres filmrendező, kalandokba keverte őket, néha még gyanús ügyekbe is. Az utolsó „képet” Nick fogja bemutatni nektek. 
 
 
 
NICK HÁROM ÉS FÉL ÉVESEN, AHOGY A KISHÚGÁT HINTÁZTATJA 
 
Amikor Nick két- három éves volt, nagyon sokat foglalkozott BJ-vel. A kezdetektől fogva, ők ketten, kéz a kézben jártak, mint két pajkos családi összeesküvő. Amikor belemártották az ujjukat a csokoládémázba, amit a születésnapi tortára csináltam és a kicsi ujjaikkal csokoládé bajuszt festettek egymás huncut, vigyorgó kis arcára, vagy amikor egymás mellett ülve, titokban hatalmas, színes, csavart nyalókát ettek vacsora előtt. 
 
Nick úgy állította be magát, mint BJ gondos nagytestvére. A hintája mögött állt sok tavaszi napon, ahogy hintáztatta BJ elragadtatással kacagott a fehér, fából készült hintában, amit Bob egy nagy tölgyfához erősített. Nick csak kicsit emlékszik ezekre a régi kötelékekre BJ vel, de a hintára még emlékszik. 
 
„ Nem emlékeztem erre az ijesztő pillanatra, egészen addig, amíg meg nem láttam magunkat egy képen, BJ hintája mögött álltam. Ahogy löktem a hintát, arra tanítottam, hogy hogyan lökje magát a lábával, túlságosan hátradőlt – vagy csak rosszul dőlt – és kiesett. Képzelheted, sírt és kiabált. Anyu rohant ki a házból. A szívem őrülten kalapált és megpróbáltam segíteni BJ-nek. Szerencsére, a hang, ahogy a húgom kiabált, volt a legrosszabb ami történt. Nem sérült meg, csak piszkos lett, ahogy beleesett a koszba.” 
 
Nick fiatalabb éveiben nem volt annyi időm, hogy órákat foglakozzak vele. Egy elfoglalt háziasszony voltam. Szükségem volt Nickre, hogy segítsen a többi gyermekemnek. Mert ő a legidősebb gyermek a családban, Nick nagy felelősséggel foglakozott a fiatalabb testvéreivel. Legtöbbször ő volt a vezér. Nicky soha nem kifogásolta ezt. Valójában nagyon hozzáillik ez a felügyelő munka, hogy vigyázzon BJ-re, Lesliere és a pici ikrekre, Aaronra és Angelre. 
 
 
 
NICK FREDDY KRUEGERKÉNT A HALLOWEEN-I FELVONULÁSON 
 
Nick kedvenc ünnepe mindig is a Halloween volt. Amint a családi naptárunkat szeptemberről októberre fordítottuk, Nick egyből azt akarta megbeszélni velem, hogy milyen ruhát vegyen fel. Azokban az években nem még nem úgy volt, hogy beugrottunk a kocsiba és elmentünk egy bevásárlóközpontba és válogattunk a kész jelmezek és műanyag álarcok között, amik olyanok voltak, mint a kocsonya. Nem volt pénzünk ilyen bolti kosztümökre. Ezenkívül Nicknek nem volt szüksége előre gyártott jelmezre, amikor volt egy őrült édesanyja, aki meg tudott varrni bármit. Az ő fantáziája, az én képességemmel a varrógépnél és a művészi érzék pont megfelelt a számlához. 
 
Nick elképzelt. Én megcsináltam. Egyik évben Nick azt találta ki, hogy Casper lesz, a szellem. A jelmez egy lepedőből állt, és egy nagy skarlátvörös C betű volt az elején. Az összes jelmez közül a Drakula volt a legjobban megtervezett, a sötétség fejedelme. Nem csak a fekete-fehér öltöny volt a nagyszerű, hanem a fehér smink és a sötétpiros ajkak is olyanná tették Nicket, mint egy tökéletes vámpír. Nick és én abban az évben felülmúltuk önmagunkat. Egy másik alkalommal, Nick egyiptomi múmia akart lenni. Fogtam egy öreg lepedőt és darabokra szabdaltam. Aztán addig tekertem Nickre, amíg úgy nézett ki, mint aki most bújt elő a koporsóból. 
 
Eredetileg azt a képet akarom most bemutatni nektek, ami 1988 Halloweenkor készült. A nyolc éves Nick azt találta ki, hogy Freddy Krueger lesz. A képen, ami ma a családi albumba lapul, Nick int Freddy áll BJ-vel, aki tündérkiránynő volt. Nick a Freddy maszk előtt egy barna kesztyűt tart, amin 5 inch hosszú, ezüst-lemezekből készült ujjak vannak. A fején egy fekete kalap volt és egy modern piros-fekete csíkos Freddy póló volt még Nicken. A rémisztő Nick mellett ott állt a mennyországból érkezett BJ, hosszú, szőke parókában és fehér ruhában, a dereka és a nyaka körül pedig rengeteg arany ékszer volt. A jelmezhez tartozott még egy arany varázspálca is, a tetején egy csillaggal, ami a sötétben ragyogott. Leslie csak két éves volt, még az ujját szopta – vagy az a vasvillája vége volt? Igen, Leslie egy kicsi, vörös ördögnek öltözött. 
 
„Mint ahogy kiderült Nick szörny komplexusa egy díj-nyerő eszmévé alakult át. Amikor Nick az Everybody (Backsrteet’s Back) ötletéről beszélt nekem, egyáltalán nem lepett meg. Nick, mint egy múmia, Drakula, Az operaház fantomja (ez nem egy Halloween jelmez volt, csak egy szerep), ezek a személyek mind mind szerepet játszottak Nick gyermekkorában.” 
 
Nick irányította a 
 
húgait gyermekként, de soha nem volt olyan izgatott, mint amikor elvitte őket Halloweenkor, arra tanítva az ő kis jelmezes fiókáit, hogy a legjobb azt mondani, hogy. „trükk vagy érdekesség”. 
 
Amikor Nick és a Backstreet Boys megnyerte az NTV Legjobb Videó díját, és a az Everybody jelenetei betöltötték a képernyőt, láthattam Nicket az ünnepségen, mint egy másik Halloween-i felvonulásban. 
 
 
 
NICK EGY VIDEOKAMERÁVAL, AHOGY A HÚGÁT FILMEZI 
 
A házunkban van egy zongora és ez a hangszer alkalmas volt, mint egy asztaldísz, Nicknek, hogy művészt játszon, majd később Steven Spielberget. Összegyűjthette az összes gyermeket maga körül. Néha koncertet játszottak, mint egy Leonard Bernstein és Raffi keverék, az én kis vokál együttesem. Ahogy Nick nőtt és felbukkant több önkéntes áldozat, a show sokkal kidolgozottabbá vált. Nicknek nagyon aktív – egy anya még azt is mondhatja, hogy túl aktív – fantáziája volt. 
 
Nick előadásai mindig egy ötlettel kezdődtek. A beépített szekrény, ahol Bob és az én ruháim voltak, kedvelt fosztogató hellyé vált, ahol Nick öltözőszekrényévé vált. Az én ruháim, cipőim, kendőim és Bob bakancsai, nyakkendői és kalapjai között, Nick a tökéletes felszerelésre vadászott, hogy mindenkit színpadi kosztümbe öltöztessen. A készülődés alatt nagy kacarászás folyt, el se hinnéd mekkora. Nick szereplői be voltak öltözve a jelmezekbe és próbáltak a fellépésre. 
 
Nick édesapja és én kis, kézzel írott meghívókat készítettünk a gyerekeknek, akik figyelemmel kísérték ezeket a komoly fellépéseket. A zsírkrétával színezett színlap elárulta nekünk, hogy mikor megy fel a függöny. És ez csak egy mód volt, ahogy a nagytestvér összetartotta az ő kis társulatát. Néha paródiák voltak, néha zenei showk. 
 
Nick show-i egy megálmodott változatai voltak az újraindított Ed Sullivan varieté show-nak. Az egyik kedvenc Nick rendezési közül az volt, ami az egzotikus Hawaii-i szigeteken játszódott. 
 
Trópusi pálmalevelek lengedeztek ennek a résznek a szereplője, Leslie mögött. Egy barna, öt éves kislány volt akkor, és éppen a nagytestvér által koreografált hula-táncot adta elő. Egy eredeti, kukorica színű fűszoknya zizegett a csípője körül. Elképzelem magam előtt. Az előadás nagyon valódinak tűnt, a fentiek mellett Leslie-n volt még egy fürdőruha, hawaii virágfüzérekkel és fejdísszel, valószínűleg egy régi hercegnő jelmezről szedték le ezeket. 
 
A legjobb rész az volt, amikor Nick oldalt állt a kamerával és filmezte a jelenetet. Nicken egy fehér póló volt, rajta egy nagy, ijesztő szürkecápa és a felirat „Cápatámadás”. Úgy nézett ki, mint aki nem tudta volna eldönteni, vajon filmezzen vagy ne. (Hollywood tanok szólnak arról, hogy Steven Spielberg is így kezdte.) 
 
Ezek a színházi gének tényleg ott kavarogtak Nickben. Később, miután már ténylegesen egy igazi színházi csoport tagjaként jegyezhettem nagy megkönnyebbülés volt. Végre távol maradt a ruhaszekrényemtől! Ha láttad Nicket, amint a szőke haja fel van tupírozva, narancssárga napszemüvegben, és sárga pólóban, amint egy nyíllal céloz, az „As Long As You Love Me” videóban, akkor el tudod képzelni, amikor beöltözött és színészkedett. Adj neki egy rakás idióta ruhát, mindig is szeretett színészkedni. 
 
 
 
AZ ÉLET EGY STRAND 
 
Florida egy nagyszerű hely a gyermeknevelésre. Sok strandhoz éltünk már közel. Rengeteg családi képünk van azokról a napokról, amiket Nick és a többiek a strandon töltöttek kagylókat szedegetve. 
 
Ez itt Nick, vizesen és homokosan, ötéves korában, egy tengerészkék fürdőnadrágban, ahogy kekszért hajol le, hogy megetessen öt éhes sirályt. A következő képen a családi albumban, Nick és A húga, BJ mosolyognak, akár egy király és egy királynő, egy nagy, homokhalom tetején. A homokban ülnek, nekidőlve a dombnak, amit építettek. A domb közepén az ott az én fejem. A két gyermekem betemetett a homokba a nyakamig. Minden amit látszik belőlem, a lábujjaim hegye a domb másik végén és az ő fültől-fülig érő mosolyuk. 
 
Vannak víz alatti képeink Nick búvárkodásaiból. Egy búvár-okleveles család vagyunk. A múlt nyáron lehívtuk a new york-i barátainkat. Az ő 14 éves lányuk, aki tengeri biológus akar lenni, elkezdett beszélgetni Nickkel a cápákról. Ezt mondta: „Szeretem a cápákat.” Nick válaszolt: „A múltkor fogtam egy cápát a kikötőnknél” Aztán a szőr a hátán valószínűleg elkezdett felállni. „Félek a cápáktól” - ismerte be Nick – „Félek a víz tetején maradni. Túl sok történetet hallottam már arról, hogy a tengerészek beugrottak a vízbe a hajóról és az óceán közepén a ragadozó cápák élelmei lettek. Akkor jól érzem magam, ha a víz alatt vagyok a búvárfelszerelésemmel, de a felszínen lebegni, az nem nekem való!” 
 
Ránézve erre a búvár képre, eszembe jut, hogy Nicknek és nekünk az utóbbi időben nincs sok időnk élvezni a Floridai napsütést és az óceánt… cápákkal vagy azok nélkül. 
 
 
 
KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG 
 
Azt tanítottam Nickkel, az öccsével és a húgaival, hogy az ő helyük a családban különleges és az ő közreműködésük nélkülözhetetlen. Nick volt az első, aki megtanult ennek a Carter eszményképnek megfelelően élni. Nagy segítség volt. A gyermekeim mindannyian szeretik és tisztelik egymást. 
 
Bevallom hogy Nick magát lökte be ebbe a történetbe, BJ-vel egyetemben. Aaron és Angel pár centet akartak szerezni, de az ikreknek nem sikerült szóhoz jutniuk, összevesztek. Amikor Nick és BJ átvizsgálták, hogy hogy jellemeztem a mi tökéletes Carter családi életünket, azt mondták nekem, hogy kihagytam még néhány igazságot. Oké, oké. Ez igaz. 
 
Nick: „BJ és én jól kijövünk egymással. De néha úgy veszekszünk, mint a kutya és a macska! Hogy felejthetted el ezt anyu? Tampában, a hálószobánk egymással szemben van, nagyokat szoktunk veszekedni.” 
 
BJ: „Nick, volt amikor játékokat dobáltál hozzám. És én gyakran bajba kevertelek.” 
 
Nick: „Igen, mindig bajba kevertél, ami nagyon felidegesített.” 
 
Nick egyre idegesebb lett. Igen, emlékszek rá. 
 
BJ: (elkezd egyre hangosabban beszélni): „Mindig te kezdted!” 
 
Nick: (ugyanolyan hangosan) „Nem mindig én kezdtem! Csak apának tudtad beadni, mert te kisebb voltál nálam. És nyafogtál: ’Ő kezdte.’ Apa meg mondta nekem, hogy menjek a szobámba, amikor nem is csináltam semmit. Mindig engem hibáztattál.” 
 
BJ: (közbeszól és megpróbálja túlkiabálni Nicket) „Mert te kezdted. Piszkáltál. Mindenféle néven hívtál” 
 
Bosszankodva emelem fel a kezem, mint régen, amikor még sokkal kisebbek voltak. Mint a régi időkben, a civakodást aztán abbahagyták. Megint lecsendesültek. 
 
BJ védekezően mondja: „Bevallom, néha tényleg bajba kevertelek, amikor nem is a te hibád volt.” 
 
Így megkapta a magáét. Egy szelet az életből. BJ, Nick és én még egy utolsó történetet elmesélünk a testvéri szeretetről. Emlékszünk rá, ahogy ránézünk arra a képre, amin a mostani otthonunk van. Első látásra, a ház nagyon sok problémát okozott… egyikünknek. 
 
Ez az eset akkor történt, amikor Nick 14 éves volt, BJ pedig 12. Itt volt az idő, hogy elköltözzünk a tampai otthonunkból. Ahogy BJ meghallotta a költözést: „Költözni? Nem akarok elköltözni! Ha eladjátok ezt a házat, soha nem jövök ki a szobámból.” Ezzel a heves kitöréssel és dühös szavakkal, BJ bemászott az ágya alá és nem akart kijönni onnan. 
 
Nick megpróbálta meggyőzni, azt mondta neki, hogy már hét éve ebben a házban élünk és kezd szűkös lenni. Több helyre van szükségünk, ezt mondta, itt az idő, hogy elköltözzünk. De semmi nem hatott rá. Így a nagytestvér letérdelt, benyúlt az ágy alá, megfogta BJ lábat és elkezdte húzni kifelé. 
 
„BJ” – mondta amikor BJ tiltakozott – Minden rendbe fog jönni.” 
 
BJ megkönnyebbült ezután, meghallgatta a nagytestvérét, ahogy mindig is tette. És remélem, hogy mindig is meg fogja hallgatni. 
 
Mint a legidősebb testvér, Nick mindig fontos szerepet játszott abban, hogy közeli kapcsolatot tartson a gyerekek között. Nick öccse és húgai nagyon különlegesek számára, és ez fordítva is igaz. A képeink is ezt sugallják. Mert ez a különleges kötelék a családunkban nem csak azt jelenti, hogy harmóniában élünk, hanem, hogy képesek vagyunk együtt dolgozni, harcolni azért, hogy elérjük, amit el akarunk érni az életben. 
 
Nicknek már régóta tartó szerelmi viszonya van a kamera lencséjével, és bármilyen kamerával – fényképpel, filmekkel vagy videóval. Úgy bánik vele, mintha az a partnere lenne, egy bizalmas párbeszédben. Amikor fényképezik, valami mágikus dolog történik vele. Néha hamisítatlan érzelmek sugároznak belőle, legyen az akár az ártatlanság, akár önteltség, vagy csupán csak egy rákényszerített viselkedés. Az egyik képen Nick lehet, hogy ártatlanul néz ki, széles mosollyal az arcán. Egy másikon pedig önelégülten mosolyog, mint a macska, amelyik lenyelte a kanárit. Vagy az is lehet, hogy mogorva tekintettel mered vissza ránk, mint egy igazi, tizenéves lázadó – abból a fajtából, akivel egy anya nem szívesen engedné el a lányát randizni! Nick fényképeken, vagy videó felvételeken, csábító sőt, hipnotizáló. Azt hiszem, korrekt, hogy ezt mondom, még akkor is, ha ő a saját húsom és vérem. 
 
Nick első csábítása és amikor a kamerát elcsábította, 1988-ban történt. Karácsony körül járt az idő, amikor megvettük az első családi videokameránkat. Mint a többi szülő, úgy Bob és én is emlékeket akartunk azokról az időkről készíteni, amikor Nick, BJ, Leslie, Angel és Aaron fiatalok voltak. Saját kezűleg akartuk megörökíteni ezeket az érzelmileg megható pillanatokat és békés időket, valamint a Carter klán őrületes kalandjait. 
 
Ezek a cellulóz emlékek idővel felbecsülhetetlen értékűvé váltak. Minden szülő így érez, akár szupersztárok lesznek a gyermekeikből, akár nem. Bob és én úgy éreztük, hogy a gyermekeink nagyon gyorsan felnőttek, így meg kell őriznünk a róluk készült felvételeket. 
 
Nick érdeklődése a videokamera iránt a kezdetektől fogva túlmutatott a mi lelkesedésünkön. Folyton a kamera előtt akart lenni. Függetlenül attól, hogy éppen kit filmeztünk, Nick közbeszólt és énekelt, vagy narrátorként belebeszélt a felvételbe. Felvétel indul! Mehet! Ahogy a gyerekeket filmeztük, ahogy kinyitják a karácsonyi ajándékaikat – Nick nyolc éves volt, BJ hat, Leslie pedig kettő – Nick ott termett és ezt mondta: „Hello! Én vagyok Nick!”. Amikor a lányok közül akartunk felvenni valakit, amint a ház körül játszott, Nick hirtelen bedugta a fejét a képbe és elkezdett fecsegni. 
 
Egy különösen vidám házi videóban, aminek a „Kutatás a …” címet adtuk, Leslie a cumisüvege után vadászik. Nick egy Leonard Nimoy féle narrátor. A szórakoztató magyarázata a húga szerencsétlenkedéséről megnevettetett bennünket. Egy másik felvétel hasonlít a Mentők 911-re. Az lányaim belekeveredtek egy kalandba, Nick pedig, komolyan, mint William Shatner elemezte a csintalanságukat. Kezdtem rájönni, hogy Nicknek ez a szereplésvágya, egy – hogy is hívhatnám? – egy gyermek jellemvonásai, szórakoztatóiparbeli személyiséggel. 
 
Most szórakozató és elkápráztató ezeket a régi videókat néni. Gyakran újra lejátszuk őket és addig nevetünk rajtuk, amíg el nem kezd fájni a hasunk. Pedig akkor egyáltalán nem nevettem annyit ezeken. Őszintének kellett lennem és bevallom, először aggódtam is. Amikor rájöttem, hogy Nick mennyire a figyelem középpontjába akar kerülni ezeken a házi videókon, nyugtalanná váltam. Azt kérdeztem magamtól: Vajon Nick ki van éhezve a figyelemre? 
 
A mi nagy családunkban sok minden megtörtént állandóan és hirtelen. Nick ki volt éhezve a rivaldafényre. Mit jelent ez? Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit csináljak az én kis figyelem-keresőmmel. Elképzeltem egy jövőt, amiben Nick lélektani sebeket szenved el a magánytól. Egy olyan fiút neveltem, aki szüntelenül keresi a figyelmet vagy a beleegyezést? Hogy a személyisége arra ítélte e őt, hogy örökké harcoljon az elismerésért? 
 
Amikor betakartam Nicket esténként, elidőztem még egy kicsit az ágyánál és beszélgettem vele a terveiről. Megpróbáltam úgy hozzá állni a dolgokhoz, hogy nyíltan el mondja nekem, ha elhanyagoltan érzi magát vagy hogy elmondja nekem a problémáit. Soha nem mondott semmilyen aggodalmat és nehézséget azoknál a jó-éjt rituáléknál. Gondtalannak és boldognak látszott. Később, ahogy én is feküdtem az ágyamban, a férjem mellett, egy képzelt hang az suttogta a fülembe: Rendben van Nick? Ahányszor ezt a zsémbes szellemet meghallottam, hogy megnyugtassam magam, megbeszéltem Bobbal. 
 
Azt gondoltuk, hogy biztosan a nagy és elfoglalt háztartásunk miatt van ez. Egy időigényes idősek otthonát vezettem. Nyomon követtem az idősek érzelmi állapotát, valamint figyeltem az egészségükre. Egyiküknek gyakran volt szüksége kedvességre. Egy másik szintén extra időt igényelt, mert gyakran mesélt történeteket nekem a lányáról és az unokáiról, aki tőle távol éltek. 
 
Közben gyakran azon vettem észre magam, hogy az én saját lányaim lázát mérem. Bevásárlás, megtervezni és elkészíteni az ételeket, kezelni a kapcsolatokat az idős pácienseimnek, kifizetni a számlákat, olyan dátumokat írni a naptáramba, hogy „találkozó a tanárral” vagy gyerekorvosi, fogorvosi kezelések – a napjaim be voltak táblázva egy lista gyilkos dologgal, amit meg kellett csinálnom. Hallgatva ezeket a fent említett mindennapi sürgölődések zajait Nicknek hangosan és érthetően kellett kifejeznie magát. 
 
Mi az oka annak, hogy színészkedik, mint egy bohóc vagy valamiféle ripacs, kérdeztem magamtól. Mi volt annyira szokatlan abban, hogy egy nyolc éves fiú a nagy nevettető akar lenni a családban? Nick a legidősebb. Az éjszakai elmélkedéseim alatt ésszerűsítettem az ő „bohóc és nagy nevettető” viselkedését. Azt mondtam magamnak, hogy nem egyforma minden gyerek, például az egyik sokkal- sokkal több időt igényel, vagy több szeretetet, több törődést mint a többiek. Talán az én Nicky is ezek közé tartozott. Ez megmagyarázta azt, hogy miért volt mindig a figyelem középpontjába. 
 
Visszanézve, rájöttem, hogy Nick bohóckodása és kísérlete, hogy ellopja a rivaldafényt a húgai elől egy született szórakoztató jellemvonásai voltak. Nicky édes megjelenései a kamera előtt olyanok voltak, mint egy próbaelőadás. Szerette a meghatottságot. Hello! Én vagyok Nick! Szerette utánozni a hírmondó komoly, bariton hangját. A zene, ami benne volt dallá fakadt ki. Az energiája viccek vagy mókás kommentárok formájában jöttek elő belőle. 
 
Az előrelátás bölcsességével, értem hogy a következtetés, Nick előadásairól helytelen volt. Nick nem volt kezelhetetlen viselkedésű. Most már értem, hogy Nick rivaldafény utáni vágya, a hihetetlen kitartása, és fáradhatatlan energiája voltak a felelősek Nick gyermekkori sikereiért. Akkor , mindezek ellenére mindent kitaláltam és eldöntöttem, hogy többet kell foglalkoznom Nick „szellemével”. 
 
 
 
ANYU, EZ A TIÉD! 
 
Volt amikor szétnéztem a házban, mert Nicket kerestem, de nem találtam. Aztán amikor hátranéztem a hátsó udvarunkba, gyakran láttam Nicket, ahogy a trambulinunkon ugrál és énekel. Ezt a rögtönzött fellépést a többi gyereknek rendezte, akik a kerítés felett bámulták. Hangosan nevettem és azt gondoltam, Micsoda egyéniség ez a Nick! 
 
A többi fiú cowboyosat vagy indiánosdit, rendőröset vagy bankrablósat játszott. A szomszéd gyerekek babákkal és lovaskocsikkal játszottak, ezzel utánozva szüleiket , mintha egy háztartást vezetnének. Nick is játszott ilyen hétköznapi gyermek játékokat, amit a fiúk általában, valamilyen háborúsdit, vagy a szokásos lövöldözést. Most azt kell mondanom, hogy visszaemlékezve Nickre, ő sokkal jobban kedvelte a színész játékokat, amit úgy is hívhatnánk, hogy „sztár és hallgatóság”. Nick mindig a főszerepben volt, valamilyen operát énekelve vagy egy akrobatikus mutatványt előadva. 
 
Sok délutánon azt vettem észre, hogy Nick senkinek nem énekel. Egy kacarászó gyermek sem bámészkodott a szomszéd kerítésénél. Egyszer megkérdeztem tőle, hpgy kinek énekel ilyenkor. 
 
„A mai fellépésem csak egyvalakinek szól, neked Anyu” – válaszolta Nick. Zavarnak vagy félénkségnek nyoma se érződött a válaszában, csak jól látható csillogás a szemeiben. A fantasztikus koncertek és a játszótéri fellépések tökéletesen lekötötték Nick figyelmét. 
 
Nekem, egy kis darab Nick színházi személyiségéből fell into place slowly playground Occupied