Nick élete édesanyja szavaival2:

(Könyvrészlet)

HEY, MR. DJ, KEEP PLAYING THIS SONG 
 
Nick az első lépéseit a családi vállalkozásban tette meg és egy másik fajta első lépést is. Egy kalandos felfedező lett belőle. 
 
Amikor Nick elkezdett járni, az élet egy új labdajáték lett, mint minden anyának, akinek ilyen gyorsan tanuló kis totyogója van. Amikor kb. 2 éves lett elkezdtem levinni Nicket a vendégek közé. 2 éves korban állandó felügyelet kell. Ezzel az összes vendégünk megismerte a kis Nickyt. És ő élvezte az extra figyelmet, amit kapott. 
 
Egy este Bob a lemezeit pörgette a DJ pult mögött. Lehoztam Nicket fentről. Frissen kikerülve a fürdésből és felöltözve Nick alig bírta kivárni, hogy levigyem. Mindenki a diszkógömb alatt táncolt, a hatalmas, ezüst diszkó gömb olyan volt, mint a „Saturday Night Fever”-ben, a táncparkettnek egy különleges varázst adott. A stroboszkópok villogtak, a zene dübörgött. Bob odavitte Nicket a DJ pult mögé. Levette a fejhallgatóját és rátette Nick fejére, így ő hallgatta következő dalt. 
 
Hirtelen Nick megragadta a fülhallgató mindkét oldalát a kis kezeivel és elkezdte erősen nyomni a füléhez. Bepánikoltam, azt hittem, hogy meg akar szabadulni a koncerttől ami a fejébe zúgott. Attól féltem, hogy talán túl hangos neki. Ahogy oda mentem és le akartam venni róla fejhallgatót Bob megállított. Azt mondta: „Ne, várj egy kicsit. Azt hiszem élvezi!” 
 
Ez egy olyan „apák jobban tudják” pillanat volt. Nick elkezdett mosolyogni, egyre szélesebben. Nyilvánvalóan élvezte a zenét, ami a füleibe dübörgött. Szaladtam és hoztam gyorsan egy fényképezőgépet, meg kellett örökíteni ezt a Kodak pillanatot. 
 
Nick nyálas volt, ahogy a totyogó gyerekek lenni szoktak és élvezte a zenét. Jó negyven percig a fején kellett, hogy legyen a fejhallgató, csak azután volt hajlandó levenni és átadni Bobnak. Szerintem a legtöbb gyerek elfáradt volna ettől perceken belül és letette volna a fejhallgatót, de nem az én Nickym. 
 
Ahányszor csak ott vagyok Nick lemezfelvételein, bevillan az az éjszaka. Újra látom őt, mint kis pelenkást, fejével a fejhallgatókkal. Amikor meghallom, hogy a „Hey, Mr. DJ, Play that Song for Me”-t énekli, mindig fel elevenítem az én kis Baby DJ-met, ahogy az „éjszakai Apa” ezt a dalt neki játssza. 
 
PELENKÁS DISZKÓS 
 
Nick első bizonytalan lépéseit, csak első tánclépései homályosítják el. Ha most imponál neked, ahogy Nick a BSB-ben táncol, akkor hagy mondjam el, hogy nekem mennyire imponált ahogy 2-3 éves korában táncolt. Volt hogy kitettem Nicket a táncparkettra és ő csak táncolt. Bámulatos volt látni a pici pelenkást, ahogyan a zenére mozog. Ahogy a pörgött vagy lehajolt, tekergett és ugrált az ütemre, természetes volt – még pelenkában is! 
 
BÚJÓCSKA PAC MANNAL 
 
A klub-beli feladataink alatt Nick valami mást is felfedezett a ma már közismert mániái közül – a videó játékokat. A magazinok mindig arról írnak, hogy Nick a PlaySationjával utazik, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. Amikor eljön a videó játékozás ideje egy vad versenyző lesz belőle. Ez az egész még 2 éves kora előtt kezdődött. Hagy meséljek neked erről a bizonyos napról. 
 
Ez is egy olyan nap volt, amikor rohangáltam a lenti konyha és a fent, kiságyban lévő Nick között … legalábbis azt gondoltam, hogy ott van. Bob a bárban volt, amikor felrohantam, hogy megnézzem Nicket. A kiságy üres volt, Nick nem volt sehol. 
 
Mindenhol megnéztem a lakásban. Könnyek közt rohantam le a földszintre és ki az utcára. Tízezer lehetőség – természetesen nem Natalie és a bandája – táncolt a megrémült anyai képzeletemben. Mit csinálhattak Nickkel? Berohantam a mellettünk lévő boltba és megkérdeztem mindenkit, hogy nem e láttak egy kicsi szőke fiút. Senki nem látta. 
 
Kétségbeesetten rohantam vissza a clubba, hogy riasszam Bobot. Aztán a videó szobában megpillantottam Nicket. Nem lett gyermekrablók áldozata. Senki sem lopta el az én értékes kincsemet. Nick olyan boldog volt, amilyen csak lehetett, biztonságban és hangok közelében volt. Egy széken ült és videojátékozott. Az egyik oldalán két nő állt, jól ismertük őket, vidáman adták Nicknek a következő menethez a 25 centes pénzérmét. Mindhárman teljesen megfeledkeztek a valóságról, addig a pillanatig, amíg én be nem rontottam. 
 
Akárhogy is, azok az évek csodálatosak voltak Nicknek és a családnak. De egy bár vezetése néha okoz meglepetéseket. Nick egy született zenebolond volt és boldog volt, ha a zene és a színpad körül forgolódhatott. Végül le kellett tennie a fejhallgatót és a kis táncos cipőcskéit, legalábbis amíg… 
 
Az otthon az, amit Nick igazán szeret. Nagy becsben tartom ezt a verset, amit Nick elemi iskolás korában írt. 
 
HOME 
 
Írta Nick Carter 
 
Az otthon egy hely, ahol megszülettem 
 
Egy hely, ami kényelmes 
 
Egy hely, ami talán távol van 
 
De az én szívemben a szivárvány átmegy felette. 
 
Az otthon mindig a Föld felett 
 
A tenger előtt 
 
A felhők 
 
És a szellők alatt. 
 
Látni a családot 
 
Tanulni és felnőni 
 
Az iskolából haza menni 
 
Elmondani amit tudok. 
 
De az egyik dolog 
 
Ami a legjobb az otthonban 
 
Hogy mindig ott van 
 
Ha szükséged van rá. 
 
 
 
ÚTIKALAUZ AZOKRÓL A HELYEKRŐL, 
 
AMELYEKET NICK EDDIG OTTHONÁNAK HÍVOTT 
 
Nem számít, hogy Nick hol élt, azóta amióta megszületett, Bob és én mindig biztonságot, védelmet és szeretetet biztosítottunk neki. Így újra olvasva Nick versét, megértettem, hogy mennyire fontos neki az otthon az első pillanattól kezdve. 
 
A hely, ahova Nick felakaszthatja a kalapját – vagy inkább baseball sapkát mondjak? – egy olyan otthon ami megfelel a „Híresek és gazdagok életvitelének” –nak. Ebben a sorozatban Robin Leach kitárja a bejárati ajtókat a közönség előtt és a legnagyobb sztárok puccos villáit mutatja be Hollywoodtól Palm Beach-ig. A mi Floridai otthonunk nem egészen olyan, mint a Beverly Hills-i házak, de ha az MTV egyszer elhatározná, hogy csinál egy rock’n’roll változatot „Lifestyles of the Rock’n’Famous” címmel, a mi otthonunk lenne az első jelölt a bemutatásra. A magazinokban már voltak képek a házunkról. Az egyik képen úgy volt bemutatva, mint egy divatos albérlet, ami teljesen igaz. 
 
A mostani otthonunk a legmagasabb pont az eddigi birtok történelmünkben. Egyszer, iszonyatosan régen, az egyetlen tető, ami Nick feje fölött volt a ragyogó kék ég volt, és az egyetlen fényforrás a nap volt. 
 
EGY FLORIDAI ÁLOMHÁZ 
 
A turnék vagy felvételek végeztével Nick hazajön, álmaink otthonába. Ez egy jutalom az eddigi évek kemény munkájáért és bizonyíték arra, hogy céljaid megvalósulhatnak. 
 
Nick és én azóta szeretjük ezt a házat, amióta az ügynök megmutatta nekünk. Akkor már 4 éve üresen állt. Az elejét teljesen benőtte a fű. Nem volt benne világítás, de még így is olyan vidéki otthon benyomását keltette, fagerendákkal, kandallóval és teraszos nappalival. 
 
Most Nick, az öccse és a húgai egy kisvárosban élnek, Tampa közelében. A házunk egy külvárosi utcában van, egy zsákutcában. Egy csatorna öleli körül. Ahhoz, hogy belépj az otthonunkba, keresztül kell menned egy magas fekete kovácsoltvas kapun, ami kapu telefonnal van ellátva. 
 
Nick növekvő népszerűségével a házunkból is turista látványosság lett. A napokban, amikor Nick haza érkezett egy turnéjukról, kb. 100 ember állt kint, hogy üdvözöljék őt nagy transzparensekkel. De az ilyen hazaérkezéseken kívül is minden nap legalább ötven ember vár odakint, nekik mindig adunk autogram kártyákat. Nick is osztogatja ezeket, mintegy megbecsülésképpen, hogy a rajongók időt és kétségeket nem kímélve mindent megtesz azért, hogy lássák az otthonát. 
 
Amikor Nick itthon van, néha kimegy és személyesen üdvözli őket. Amikor ő vagy valamelyik gyermekem kimegy ellenőrizni a postaládát, mindig ott van valaki, aki lefényképezi őket. 
 
Engedd meg, hogy most kitárjam neked a kaput és bevezesselek a mi kör alakú, kikövezett utunkon. Az otthonunk egy modern drapp és barna színű vidéki stílusú otthon. Florida pálmái és trópusi növényei lengedeznek a balzsamos levegőben, hogy üdvözöljenek téged. Hátul van egy görbe pálmafa, ezt a hajósok láthatják, amint elsuhannak a csatorna mentén. 
 
A nappalink úgy néz ki, mint akár a tietek is, puha padlószőnyeggel és kényelmes kanapéval. És félreérthetetlenül olyan, mint egy popsztár otthona. A platina albumok a világ összes országából a falon sorakoznak, teljesen betöltve azt. Ezek a csillámló képek, amelyekbe a lemezek vannak bekeretezve a padlótól kezdődnek és teljesen a mennyezetig tele van velük a fal. Bármerre is nézel – a kisasztalra vagy a könyvespolcra – díjak és emlékek vannak mindenhol. 
 
„Mint a Backstreet Boys egyik tagja, Nick megérdemelte, hogy MTV díjat kapjon és egy elegáns fraragott szobrocskát egy külföldi zenei szervezettől. Az egyik ilyen szobrocskát nekem adták át, azért, hogy a világot megajándékoztam, nem egy, hanem két popsztárral!” 
 
A zenei díjak között Nick rajongói ajándékai vannak. Megbecsült helyük van a nappalinkban. Van pár látványos kép is Nickről éneklés közben és csodálatos, hóbortos karikatúrák fiatal, tehetséges rajongóktól. Nincs olyan kinevezett szoba amiben tartjuk ezeket az ajándékokat, nem is tartjuk meg mindent, de amennyit csak lehet, annyit igen, Nicknek és az egész családunknak nagyon sokat jelentenek ezek az ajándékok. 
 
Még hírességektől is van pár ajándék. Cindy Crawford dedikálta Nicknek a fényképét, „Happy Birthday” felirattal, ami most éppen a kisasztalon áll. 
 
Nick és Aaron egy padlásszobán osztoznak, amit Bob a saját kezével készített. Nick a rendetlenebb kettőjük közül, de most, hogy hamarosan Aaron is tinédzser lesz, ő is halad efelé. Azt hiszem ez az a kor. Amikor a gyermekekből tinédzserek lesznek, valahogy sokkal kevesebb idő öltenek el azzal, hogy rendbe tartsák a szobájukat. Nick hatalmas ágya egy ágytakaróval van lefedve, ami zöld – ez a kedvenc színe. 
 
Néhány rajongói ajándék itt is található. A rajongók feldobálnak a színpadra macika, és különböző állatseregleteket, mint pl. cicákat, kutyákat, cápákat, bab babákat, Nicknek és a többi Backstreet Boynak. Nick elkapja őket, aztán beszél ezekhez a kis repülő plüss barátaihoz. Egy adag ezekből a kedvencekből (amiket megmenekített a koncertekről) ott sorakozik az ablak alatt, a hálószobája egyik fala mentén. Ahányszor csak kinéz az ablakon, hogy lássa a csendes csatornát, látja az állatkákat is. 
 
Nicknek van egy hatalmas gardróbja is rengeteg akasztóval és polccal. A hoki pulóverek ott sorakoznak a farmerek és pólók mellett. A felső polcon van Nick sapka gyűjteménye. Baseball sapkák mindenféle csapattól és vicces kalapok is, változatos külsővel. Sokat a rajongóitól kapott. Szereti ezeket hordani. A komputerjáték felszerelések között nagy káosz uralkodik, PlayStation irányító és vezetékek, és néhány értékes gyűjtemény. Nick éveken át gyűjtötte a baseball kártyákat, mint az összes többi kamasz is. A kosárlabda Nick kedvenc sportja és van néhány autogramja olyan játékosoktól, akiket csodál. 
 
„Vicces, Nicket bosszantó dolog: Nem vagyok sokat otthon. Amikor mégis, egy kellemetlen kötelezettségnek érzem azt, hogy kitakarítsam a szobámat.” 
 
Igen, habár Nick egy tini ideál, azért ő is csak egy igazi tinédzser. A szobája a bizonyíték arra, hogy egy kamasz, főleg ha nincs benne egy talpalatnyi szabad hely sem. Amikor haza jön mindent kipakol, ezzel totális káoszt csinálva, az egész padlót beborítva. Azt gondolhatnád, hogy egy tornádó sújtott le. 
 
Még Nick sármja és mosolya sem mindig menti ki a kötelezettségek alól. Néhány hónappal ezelőtt Nick bemutatta a szokásos hazatérő hurrikán hadműveletet, Bob mondta neki, hogy ki kéne takarítani a szobáját, mert látogatók jönnek és meg fogják nézni. Nick nem csinálta meg. Hogy lehet e egy szupersztárnak egy szuper kifogása? Nem. Tulajdonképpen azt hiszem Nick titkon hálás nekünk, hogy még mindig figyelünk rá és ugyanolyan tagja a családnak, mint a többiek. Nick olyan, mint a többi tizenéves, úgy gondolom a tinédzserek hajlamosak azt gondolni, hogy nem foglalkozol velük, ha soha nem bünteted meg amikor megérdemli. 
 
Az otthonunk egy része Nick hírességéből származó dolgokkal van kidekorálva, egy része a többiek eredményeivel. Néhány rajongó talán Nick posztereivel díszíti a szobája falait, Nick Micheal Jordan képeivel. 
 
Amikor Nick itthon van gyakran a „tanulóban” tartózkodik – amikor nem a rendetlenséget csinálja a szobájában – amit Bob épített. Az egész úgy néz ki, mint egy öreg ház keresztezve lett volna egy kunyhóval Gilligan szigetéről. Ez egy fából készült szoba, rácsos falakkal, ahol a csatorna felől jövő friss levegő könnyen bejuthat a helyiségbe. A családunk szeret itt üldögélni, az egyik családi állatkánk is itt él. Egy hatalmas ketrecben él, Baby Face az Iguána, akiről Aaron szeret beszélni. Az otthonunkhoz tartozik egy nagy csónak kikötő is. Az egész család, de különösen Nick szeret kihajózni az öbölbe. Időről időre Lamantinok úsznak át a csatornánkon. Ilyenkor kiteszünk egy figyelmeztető táblát, hogy „Kérjük vigyázzanak a Lamantinokra”, mert Floridából már majdnem kihaltak. 
 
A hátsókertünkben van egy nem túl nagy, de nagyon szép medence. Rózsákat és citromfákat is ültettem a hátsókertünkbe. Bár Nicknek és nekem nincs túl sok időnk a rózsákat szagolgatni, de azért szeretjük a rózsák illatát és a citrom átható illatát, amikor a szél felélénkül. És ilyenkor azt is jobban lehet hallani, ahogy Aaron és Nick húgai ugrálnak a családi trambulinon. A házzal együtt vettük ezt a trambulint, már történelme van. Nicket a szomszédok a trambulinon eladott showkból ismerték meg. 
 
Egy rajongó a napokban kérdezte tőlem, az on-line chat-en „Nick nem érzi úgy, hogy kimarad a mindennapi dolgokból, amiket otthon csinálhatna? „ A válaszom igen volt. Biztos, hogy úgy érzi. Nick élvezi a turnékat, de itthon lenni még jobban szeret. 
 
ELHAGYNI A YANKEE REBELT 
 
Nick mostani otthona olyan messze van a kiskori lakhelyétől, amilyen távolságot csak el tudsz képzelni, a családunk nem egy olyan házban kezdte, amit fehér ösvény vesz körül. Amint tudod, Nick megtanult a zenével együtt élni, mint egy igazi dobod, amikor a clubunk, a Yankee Rebel felett éltünk. 
 
Kemény lecke volt megtanulni, hogy egy dance club működtetése nem biztosít békés és harmonikus családi életet. Az órák hosszúak voltak és fárasztóak. A kis Nicky-t minden este korán elhoztam a táncparkettről és lefektettem, de a banda lent tovább játszott. Sok este az együttes addig játszott, amíg vendég volt bent. A zenészek fel voltak pörögve és tele voltak energiával az előadás közben, pedig ez csak egy kisvárosi együttes volt. Inkább játszottak, mintsem hogy beüljenek az autójukba, és haza menjenek, szükségük volt arra, hogy levezessék a felesleges energiát. 
 
Akkor nem értettem ezt az energia-levezetési módot, mert Nick, az én jövendő sztárom, még pelenkás volt. A mi munkánk az volt, hogy segítsük a zenészeket. És ha ez nem volt elég kihívás, lehetett még szerelmes fiatal nőket gyűjteni, akik megrészegültek a zenéjüktől, a zenészektől és az italoktól. Sokszor reggel 6ig le se tudtunk feküdni. 
 
Be kell vallanom, hogy Bob mindig rávett, hogy menjek és feküdjek le korábban, mint ő. És hogy tudtam e aludni? Az már más kérdés. Ilyekor mindig felosontam az emeletre és megnéztem Nicket. Az angyali arca és az egyenletes lélegzése száműzte az összes aggodalmamat. De ahogy lefeküdtem újra hallottam a lentről jövő hangzavart. 
 
Az aggódás újra elkezdődött. Mindenekelőtt azért, hogy Bob egyedül maradt lent. A helyiség tele volt jókedvű emberekkel (az italtól), akik néha összetűzésbe keveredtek egymással. Bob másnap minden részletről beszámolt nekem. Amit nem tudott, az az volt, hogy én is tudok minden részletet, mert ébren voltam mindig és hallottam mindent, addig nem bírtam aludni, amíg azt nem éreztem, hogy a verekedés teljesen lecsillapodott és újra nyugalom van lent. 
 
A munkánk arra kényszerített minket, hogy másnap délig fel se keljünk. Egy apró probléma azonban mindig közbeszólt az álmainknak, egy kis csomag, egy szőke apróságtól, aki a kiságyából kiabált, hogy: „Anyu”. 
 
 
 
CIGÁNYOK, CSAVARGÓK ÉS TOLVAJOK 
 
Más életet akartam élni, és jobb életet akartam Nicknek. Bob édesanyja sietett a segítségünkre, de hozzá kell tennem, hogy igazából ez sem jelentett megoldást számunkra. Néhány komoly önvizsgálat után, amikor Nick alig volt két éves, Bob és én felkerekedtünk és elhatároztuk, hogy változtatunk. Az úti célunk, kezdésnek a napos Florida volt. 
 
Összecsomagoltuk az összes cuccunkat és a kutyánkat – egy fekete Doberman, Sabbathnak hívták – és bepakoltunk egy kék Dodge teherautóba és egy lakóautóba. Nick, Bob és én voltunk a három amígó. Pénzben szűkölködtünk, de annál optimistábbak voltunk. Összeálltunk még néhány kalandos párral és azt terveztük, hogy munkát szerzünk, összegyűjtjük a pénzt egy albérletre és ezek után boldogan élünk és csak sütkérezünk a floridai napsütésben. 
 
Egész Floridán keresztül autóztunk, Nick mindeközben csendesen szunyókált a hátsó ülésen. Először Tampába aztán Orlandóba éltünk egy kempingben, mint a vándorcigányok. 
 
Volt egy járókám, amit felállítottam Nicknek, ott játszatott napközben. A játszószobájának a mennyezete az ég volt. Éjszakára egy ideiglenes ágyba fektettem a teherautó hátuljába, ahonnan tisztán láthatta a csillagokat, ha felnézett és kinézett az ablakon. Sabbath Nick mellett aludt, hajnalig vigyázott rá. 
 
Bobnak és nekem volt egy nagycsomó ideiglenes munkánk, úgy éltünk, mint a csavargók. Motorral jártam egy étterembe felszolgálni, vittem a ruhámat és műszak előtt gyorsan átcseréltem. Nick kicsi trikóit és a mi szennyeseinket egy helyi benzinkút konyhai mosogatójában mostam. A ruhaszárító kötél amit kifeszítettünk a helyünkön, a ruháinkat ott tároltuk és szárítottuk. Naplemente után a földön vacsoráztunk. 
 
Nick jól érezte magát a friss levegőn. Mindannyian fiatalok voltunk és egészségesek. A kinti élet tetszett nekünk. A szomszédainknak már nem annyira. Nyilván nem díjazták azt, hogy betörtünk a területükre, ezt meg is mondták nekünk, nem is egyszer. De nem vettük tudomásul a sznobizmusokat, inkább a saját boldogságunkra koncentráltunk. Hittük, hogy megérdemeljük, hogy mi is részesedjünk, az „amerikai álomból” és figyelmen kívül hagytuk a zsörtölődéseiket. 
 
A fizetésből, amit én kaptam a munkámért az étteremben és amit Bob kapott az új fuvarozó munkájáért a Florida Rock és Gravel-nél, béreltünk egy házat Apopkában. A bérleti díjat ki tudtuk fizetni, de először arra nem volt pénzünk, hogy bútorokat vegyünk vagy az áramot fizessük. Szóval Apopka-i tartózkodásunk elején Nicket McDonald’s-os Happy Meal menüvel etettem gyertyafénynél. Ő erre már nem emlékszik, hogy milyen boldogan majszolta a hamburgert és a sült krumplit a gyertya fényénél, de én még fel tudom idézni és mindig megmosolyogtat ez az emlék. 
 
Letenni Nicket aludni, ágy nélkül, egy hálózsákba a földre, nagyon rossz volt… egyik éjszaka Bob és én elcsentük a szomszédunk egyik matracát, kint tárolta és elhúztuk a háza elől. Sötétedésig vártunk. Mint Bonnie és Clyde , Bob és én odavittük a kisteherautót, kiugrottunk belőle, rálöktük a matracot a teherautó tetejére, és gyorsan el húztuk a csíkot, mint a tolvajok az éjszakában a zsákmánnyal, amit a kis Nickynek szereztünk meg. Következő éjszaka büszkén húztuk a frissen mosott lepedőt az ágyra és Nicky boldogan aludt el az „új” ágyában. 
 
AZ ELSŐ LÁNY, AKI MEGBÁNTOTTA AZ ÉN NICKEMET 
 
Jobb napok következtek, szerencsésnek éreztük magunkat. 
 
Jelentkeztem egy új munkára, egy helyi bevásárlóközpontban, csak pár utcára az új otthonunktól. Közelebb akartam kerülni Nickhez. Szerencsésnek éreztem magam, hogy megkaphatom ezt az állást. Meg kellett csinálnom egy hazugságvizsgáló tesztet, amikor jelentkeztem a munkára. Amikor megkérdezték tőlem, hogy terhes vagyok e, megmondtam az igazságot és bevallottam, hogy valószínűleg igen. Rögtön azt mondták, hogy így nem kaphatom meg a munkát. Ez még azelőtt volt, hogy a terhes nőknek is elismert jogaik lettek volna. A legrosszabb az volt, hogy amásik munkámat ott hagytam, mert azt hittem, hogy ezt a munkát úgyis megkapom. Szóval a dolgok nem alakultak valami jól. 
 
Volt egy tizenéves baby-sitterem, aki vigyázott Nickre, amíg dolgoztam. Arra nem volt elég pénzünk, hogy bankszámlát nyissunk, egy bébiételes üvegben tartottuk a pénzünket. Becsomagoltam a dugipénzt, a megtakarításunkat, egy kis ruhadarabba és eldugtam a varrófelszerelés közé a hálószobánkba. Ebben a szobában volt kb. 20 doboz is, amiben a háztartási kellékeink voltak csomagolva, amik arra vártak, hogy kikerüljenek egy-egy fiókba. Az utolsó nap ahogy hazajöttem a munkából, elkezdtem keresni a megtakarított pénzt. 
 
Aztán rájöttem. Ellopták! A baby-sitter tagadta, hogy bármi köze is lenne a lopáshoz, csakúgy, mint a hat éves húga, aki gyakran jött vele kisegíteni. Tudtam, hogy hazudnak. A közeli bolt tulajdonos, aki két 20 dolláros számlát küldött nekik pár napon belül igazolta gyanúmat. 
 
Talán igazam volt, de ez nem változatott semmin. Bob és én össze voltunk törve. Munkám nem volt, Nicknek nem volt felügyelője, és terhes voltam. A három amígó, ha nehéz szívvel is, felkerekedett és visszament az eredeti otthonukba, New Yorkba. 
 
 
 
THE PLEASANT VIEW RETIREMENT HOME 
 
Először a hazatérésünk szomorúnak bizonyult. Bob az anyukája és én visszatértünk a clubüzemeltetéshez. Felosztottuk a bárt és megnyitottuk a saját nightclubbunkat, a Centerfold Lounge-t. Aztán kaptam néhány nagyszerű baráti tanácsot. A következő megálló egy kedves Viktória korabeli otthon volt Westfieldben, New York államban. 
 
Visszatérni a bár üzemeltetéshez volt a legrosszabb rémálmom, ezt a félelmem elmondta egy visszatérő vevőnknek is, akivel jó barátságban voltam. Éjszaka, munka közben sokszor beszélgettem új bizalmasommal, Jannal. Elmondtam neki, hogy többet szeretnék. Irígyeltem Jant, mert saját üzlete volt és nem küzdött annyit, mint mi. Egy nyugdíjas otthont vezetett, Stepping Stone volt a neve. Ez a név látnokinak bizonyult Nicknek, Bobnak és nekem. 
 
Tudva azt, hogy milyen boldogtalan vagyok a nightclub vezetésével, Jan arra ösztönzött és bátorított, hogy fogjak bele én is egy nyugdíjas otthon létesítésébe. Mindenben segített, még abban is, hogy összeszedett pár leendő lakosomat. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de elszánt voltam annak érdekében, hogy sikerüljön. Annak kellett lennem, azért hogy Nicknek és az érkező babának jobb életet biztosítsak. Bob és én ezt a felelősséget komolyan vettük. 
 
Egy kis kölcsönnel, amit édesapám fedezett és teljes akaraterővel, elkezdte keresni egy alkalmas helyet és találtam is, egy kedves, fehér, Viktória- korabeli házat. Nyolc hálószobája volt és a legromantikusabb tornáca, amilyet csak el tudsz képzelni. A konyha hatalmas volt és az étkező végtelen hosszúnak látszott. A házban mindenhol kandallók voltak. Nicknek saját szobája volt, csakúgy, mint az új kistestvérének, Bobbie Jean Carternak, aki 1982. Január 12-én született meg. 
 
A Carterok újra feltalálták magukat. Egy egészség központban éltünk. Az engedélyes családi otthonunk neve The Pleasant View Retirement Home volt. Hamarosan négy idős bentlakó csatlakozott hozzánk, ezzel egy kiterjesztett családot alkottunk. Együtt vacsoráztunk minden este az étkezőben, ünnepekkor pedig a nappaliban.