Nick élete Édesanyja szavaival: (Könyvrészlet) KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS    Először is szeretnék köszönetet mondani édesapámnak, Douglas Spauldingnak, aki ösztönzésére megírtam ezt a könyvet. Mindig ezt az üzenetet éreztem ki a szeretetéből: „Meg tudod csinálni!” Kezdetben az édesapám gépelte le az én kézzel írott beszámolóimat. Ezalatt, a családfánk minden apró részletét felkutatta.    Szeretnék köszönetet mondani Margaret Sagarese-nek, aki segített célba juttatni kézirataimat, és aki az álmaimat ezzel valósággá változtatta. Továbbá köszönöm a lánya, Skyler ösztönzését is.    Hálával tartozom Denise Marcilnak, irodalmi közvetítőmnek, aki úgy gondolta, hogy el kell mondanom a történetet, hogy hogyan neveltem fel Nicket. Denise addig nem adta fel, amíg nem találtunk egy kiadót, aki elfogadta a könyvemet.    Köszönöm Carolyn Nicholsnak a New American Libraryból (NAL), aki a legjobb és a leggyorsabb útra tette a könyvet és az összes NAL dolgozónak, akik nagyon keményen és nagyon gyorsan dolgoztak a témán.    Néha elfelejtem ezt, de őszinte köszönettel tartozom a szeretetért és támogatásért a férjemnek, Bobnak és az összes gyermekemnek – BJ-nek, Leslienek, Angelnek, Aaronnak és Nicknek. Ez Nick története, azért mert ő volt az első a gyermekeim közül, aki megihletett. És szeretném, ha tudnátok (Angel, BJ, Aaron és Leslie), hogy rólatok is fogok írni egy ilyen könyvet.    BEVEZETÉS      Hogy éreztem e, hogy az én küldetésem különbözik a többi kisgyerekétől, amikor kicsi voltam? Jó kérdés!    8-9 éves korom előtt, nem igazán tudtam, hogy mi a küldetésem. Hogy is tudhattam volna? Csak suliba jártam és teljesen normális életet éltem, mint egy hétköznapi fiú ebben a korban – azt leszámítva, hogy szerettem a zenét hallgatni is és csinálni is, különösen énekelni szerettem.    A fordulópont az volt, amikor egy nap anyunak szerenádoztam egy fatörzsön állva. (Majd ezt ő el fogja mesélni) Anyu hitt bennem. Minden gyermeknek olyan édesanyát és édesapát kívánok akik eleget foglalkoznak a gyermekük tehetségével és segítenek neki azt tovább fejleszteni, mint ahogyan engem is támogattak.    Igazából már nem is tudom, hogy a képességeim hol mutatkoztak meg először. Amikor belekezdtem a zenélésbe, énekórákra jártam, de még nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez az a dolog, amit igazán csinálni akarok, ,megpróbáltam nem csak énekelni, hanem a színészettel is foglalkozni.    Édesanyám oda-vissza fuvarozott Tampától Orlandóig, Tampától St. Petersburgig, el se tudom mondani hányszor. Gyakran az esélyeim a nullával voltak egyenlők. Anyu mindenáron segíteni akart. Pénzt költött az utazásra, az órákra, miközben a családomnak semmi extrára nem tellett. A családunk kezdettől fogva támogatott. A ruházat és az élelmiszer biztosítva volt, de ez egy idő után már nem volt elég. Ha bármi extra pénz jött az mindig rám lett költve és az álmomra, hogy a szórakoztatóiparban fogok dolgozni.    Amikor kedvtelen voltam, anya mindig megkérdezte tőlem: „Nick, biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?” Habár ez elég megterhelő munka volt egy kisgyermek számára, a szívem mélyén tudtam, hogy ezt akarom, és mindig ezt mondtam neki: „Igen.”    Amikor 10,11,12 éves vagy, lehet, hogy tudod már mit akarsz csinálni. Talán már tudod hova akarsz menni, de anélkül, hogy valaki ne segítene, nem jutsz sehova. Rengeteg fiatalt láttam, akik nem csinálnak semmit. Nincsenek álmaik. Nekem volt egy álmom és egy édesanyám, aki hitt bennem. Én vagyok az élő bizonyíték rá, hogy az önmagadban való hittel és egy felnőtt segítségével, csak a csillagos ég a határ.    Anyu ezt nem is tudja, mert soha nem említettem neki, de amikor kicsi voltam, tudtam mekkora áldozatokat hoz értem. Láttam apát és anyát nélkülözni, mert pénz kellett az utazásra, az énekórákra, a táncórákra. Szeretném, ha eljönne az a nap – valamikor – amikor náluk is jobban csinálnám a dolgokat.    Mint tudjátok, végül minden jól alakult. Édesanyámnak nagy szerepe van a sikereimben. És édesapámnak is. És az egész családomnak – ez nem csak szeretet, szeretet és hála, különösen anyunak. Nélkülük talán el sem tudtam volna érni az álmaimat ilyen fiatalon. Talán csak sokkal öregebben értem volna el. Nick Carter a feltörekvő 30 éves sztár? Nem hiszem.    El tudtam volna menni egy bevásárlóközpontba és vehettem volna valamit a szüleimnek hálám jeléül. De mi az az összeg amivel meg tudod köszönni a bizalmat, reményt és szeretetet – azokat a dolgokat, amiket édesanyám adott nekem? Egy csodálatos autó vagy egy szép ékszer nem és fel vele. Anyu, szeretném, ha tudnád, hogy a szereteted az ami táplál engem, a hited az ami a középpontban tart – a Te és az én reményeimmel van kikövezve az utam. Ez az amit szeretném, ha tudnál, az én szívemtől a Te szívednek.    „És ez az a pillanat, amikor szeretnék köszönetet mondani, az én első számú rajongómnak… az édesanyámnak.”    Nagyon hálás vagyok, hogy most ott tartok ahol tartok. Szeretnék köszönetet mondani az összes rajongómnak.    Köszönöm.    Szeretettel,    Nick          Amikor elhatároztam, hogy teszek egy képzeletbeli sétát a könyv megírásával a múltba, nem csak Nick korai éveiről szerettem volna említést tenni és arról, hogy kerültünk az ismeretlenségből világméretű ismertségbe. Hanem azt az érzést is szerettem volna felidézni, ami fűtött bennünket . Szóval fogtam magam és északra utaztam, az édesapám otthonába, New York államba. Ahol egy nagyon különleges dobozka várt rám, egy kartonpapírból készült kincs.    Mint ahogyan a büszke anyák teszik, én is mindent eltettem – színlapokat és szórólapokat amikben Nick szerepelt: általános iskolai fellépésekről, tehetségkutató versenyekről, színházi fellépésekről, házi videókat és minden kis fecnit amit meg tudtam szerezni a fellépéseiről.    Alig tudtam kivárni, hogy kinyithassam ezt a kis dobozt, határozottan úgy éreztem, mint amikor egyszer Nick kitaposott, kicsoszogott kis cipőcskéjét a kezemben tartottam. Ez a „kattanás” segített élénken visszaemlékezni minden kis részletre, hogy aztán papírra vethessem ezeket. Ha Nick szemeibe néztem, magamat láttam viszont bennük, mint egy régi fekete-fehér képen, az ő ragyogásától kivilágosodtak a régi idők. Most szeretném kinyitni az emlékeim kapuját, így az olvasó velem együtt tudja felidézni Nick gyermekkorát, és érezni a reményt, amit mi is átéltünk.    Nick és én örökké tehetségkutató showkra és versenyekre jártunk – valamint meghallgatásról meghallgatásra – hátha sikerül a nagy áttörés. Minden alkalommal, amikor eljöttünk egy új show-ról , az első tehetségkutató-versenyről vagy a következő versenyről, optimisták voltunk és lelkesek.    Komolyan és reményteljesen egyikünk mindig azt mondta, „Ez lesz az!” Kérdőjel és felkiáltó jel, kívánság és ima, hit és erő – ezek a dolgok mind bennünk voltak és vezettek minket. Úgy beszéltünk róla, mintha tényleg minden azért lett volna, hogy Nicknek megvalósuljon ez az álma. Még ha nem beszéltünk róla, akkor is tudtuk, hogy ez az amit el akarunk érni.    A kezdetekben ketten voltunk egymásnak és az álom. Elképzeltük, ahogy találkozunk a „nagykutyákkal”, csodálatos dallammal a hangjában, pénztől duzzadó zsebbel és a szíve teli szeretettel. Ahogy fel alá járkál, és ezt mondja: „Hé, kölyök, nagyszerű vagy! Itt a szerződés, és itt egy köteg pénz. Sztárt fogok csinálni belőled.” Ez természetesen nem történt meg, de egy nagycsomó időt töltöttünk reménykedéssel. Nick és én szemben álltunk a világgal és szemben az esélyekkel.    Ahogy ott ültem, ölemben a dobozzal, az én karton dobozom nem hagyott cserben. Kibontottam és átrendeztem az emlékeket és a megmaradt dolgokat, az emlékeim előtörtek. Ahogy a képeket nézegettem és visszatértem a múltba, éreztem, hogy elárasztanak a képek és a hangok Nick gyermekkorából. Ahogy végig futtatom az ujjaimat az első emlékeken, eszembe jut, amikor Nick 10 éves volt, aztán a fényes, hófehér, szatén, rojtos Elvis kosztüm, újra és újra megjelenik Nick benne a szemem előtt. Azonnal részeg leszek a családi érzésektől: gyönyörűség, lepkék a gyomorban, izgalom. Érzem az izgalmat, amikor Nicket arra biztattam, hogy próbálkozzon meg egy tehetségkutató versennyel. Érzem a siker édes áradatát. Újra érzem az aggódást és a reményt, ahogy szembe nézünk a kihívásokkal és felülkerekedünk az akadályokkal szemben. Ezek voltak azok az érzések amikkel Nick és én szemben álltunk, bármilyen erő is próbált meg minket távol tartani attól, hogy elérjük az álmait, éljünk és lélegezzünk.    A rengeteg „Nick Carter szupersztár” arculat közül, amit az emberek láthatnak, egy van amit senki más, csak Nick, én és a családunk tagjai ismernek. Amit nem láthatsz a fényes képeken megjelenni a BOP!-ban, a BB-ben, a Superteen-ben, a Teen Beat-ben, az All Starts-ban, a Faces in Pop-ban, a Teen Machine-ban vagy a Starz-ban. Amit nem tölthetsz le az internetről. Nem, ez a kép Nickről, egy teljesen más kép. Ez az első Nick Carter családi archívumában, amit megtekinthetsz ebben a könyvben.    Nekem mindig is ez lesz az első Nick arculat. Ez az első bemutatás, és nem tartozik egy európai lesifotós által készített képek közé. Egy tizenéves lány az oka, ennek a bemutatónak.    Egyszer volt, hol nem volt egy tizenöt éves lány, aki egy festőállványnál állt, egy ecsettel a kezében. A palettán sok színű akril festék volt. A fiatal kezdő művész én voltam. Egy fiatal fiút festettem le, finom, tiszta arcvonásokkal és vakító, szőke hajjal. A 6 éves amerikai fiúra kék farmert és skótkockás inget festettem. Térdelő pózban ábrázoltam, amint egy nagy, befőttesüveget tart a kezében, amiben danaida pillangók vannak.    Akkor nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont ezt a bizonyos alakot festettem. Akkor úgy gondoltam velem kapcsolatos, aztán ahogy változtak a dolgok, olyan mintha Nick lenne.    Azt hiszem, azért ezt festettem, mert gyermekkoromban szerettem kergetni a lepkéket. Szeptemberben a danaida lepkék délre költöztek a melegebb idő reményében és megették a hatalmas, piros monarda virágokat. Szerettem elkapni ezeket a lepkéket és fogva tartani őket egy napig. Víz és cukor keverékével gondoskodóan etettem az én repkedő rabjaimat. Megígértem nekik, hogy hamarosan szabadjára engedem őket és az ígéretemet mindig betartottam.    Bárhova mentem, a művemet mindenhova magammal vittem a bőröndömben. Amikor férjhez mentem és elköltöztem otthonról, az esküvői ládámban volt. Most a floridai otthonunkban lóg a falon.    Amikor meglátom, egyszerre kézenfekvő és furcsa. A fiú az akril festményen hátborzongatóan hasonlít Nickre. Mintha ez a térdelő fiú előre jelzett volna egy fiatal fiút, aki egy nap beteljesíti ezt az álmot. (És akinek küzdenie kell majd, a lámpalázzal, a pillangók gyomorban érzéssel) Csak most értettem meg, hogy miért védtem ezidáig ilyen szenvedélyesen.    Bárki, aki ránéz ma festményemre, azt gondolja, hogy szándékosan festettem Nickről. Amikor elmondom nekik, hogy ezt a képet 6 évvel a születése előtt készítettem, mindenki ugyanolyan megdöbbenten reagál. Pedig ez nem az X-Akták. És nem vagyok jövőbe látó.    Azért mesélek neked erről a képről, mert úgy gondolom, ez furcsa módon illusztrálja a jövőt, a találkozást a fiammal. Ahogy húztam az ecsetvonásokat az anyagra, úgy gondoltam, hogy magamnak „készítek” egy jóképű, szőke fiút, akit majd fel szeretnék nevelni. Aki úgy akar felnőni, mint egy sztár, ahogy átalakul fiúból tinédzserré, éjjeli lepkéből ragyogó jelenséggé. Ez a fiú repülni akart, be énekelni magát a csillagok közé.    Én, mint az anyukája, magam mögött hagytam a lepkefogó emlékeimet és a fiamnak segítettem, hogy megkeressük és elkapjuk az ő cseles prédáját… a sztárok világát.    Igen, mielőtt Nick megszületett. Mielőtt még az anyukája lettem volna. A látomás róla már tisztán létezett bennem, habár amikor először a karjaimban tartottam Nicket és tápláltam, még nem tudtam az ő sajátos küldetéséről.    ÖSSZHANGBAN NICKKEL    Tényleg biztosítani akarom neked a kulcsot, ahhoz, hogy igazán megértsd Nicket és azt, hogy ez az egész hogy történt meg vele, úgy gondolom fontos, hogy elmondjam ki is vagyok én, és ezt el is fogom mondani. Ahhoz, hogy elmondjam neked az egész sztorit Nickről, találkoznod kell Nick apukájával, Bobbal is ezen az oldalon. Nick egy vad csapatban nőtt fel a testvéreivel, az első naptól kezdve ő volt a főnök . Van egy öccse és három élénk húga. A legidősebb Bobbie Jean (1982.01.12), akit mi csak BJ-nek hívunk. BJ 16 éves most, köztudott ,hogy sokszor beárulja a nagy testvérét „Nem Te vagy itt a király, itt nem működnek tovább a jelmezeid!” Leslie 12 éves (1986.06.06.), ő a középső gyermek. Aaront már ismeritek, 10 éves (1987.12.07), és ne feledkezzünk meg Angelről (1987.12.07) se, aki Aaron ikertestvére.    Hogy igazán megértsd Nick szívét, elméjét, gondolkodásmódját, és lelkét, meg kell, hogy ismerd a Carter családot és a filozófiánkat is.    Nicket arra biztattuk, hogy legyen az igazi önmaga és természetesen fejezze ki tehetségét. Nick apukája és én megteremtettünk egy helyet neki, ahol fejlesztette az önbizalmát. Amikor az álom egy halvány kis fénysugara megjelent. Nick minden segítséget megkapott tőlem és az egész családtól, hogy ezt az álmot megvalósíthassa.    Hogy mi szülők hogyan csináltuk mindezt? Van egy hitem a gyermekekről, a szülőkről és az életről. Rengeteget tanultam erről az édesapámtól.        NICK ÁLOM KÉZIKÖNYVE    LECKE: AZ ÁLOM ELKÉPZELÉSE    Hiszek abban, hogy minden ember úgy született erre a világra, hogy van valami különleges és egyéni képessége. Nick úgy nőtt fel, hogy ezt tanítottuk meg vele.    A Carter-család szabályainak megfelelően, minden gyermek egy személy, nem egy dolog egy tervvel és egy végcéllal. Én, mint Nick édesanyja, szent kötelezettségemnek éreztem segíteni kitalálni a fiamnak, hogy ki is ő és segíteni neki ezzel a céllal kapcsolatba kerülni. A kérdés a mi nekem a legfontosabb volt, az volt, hogy: Milyen különleges ajándékot kapott Nick a sorstól?    Néhány gyermeknél ez magától értetődő. A testvérem a sportokban és a tudományokban volt kiemelkedő. A többi fiúnak és lánynak nem volt semmi egyedi érdeklődés. Ebben az esetben, a szülőknek türelmeseknek kell lenniük. Egy gyermeknek, aki nem találja meg a tehetségéhez illő dolgot, kísérleteznie kell és megpróbálni más valamit csinálni, addig amíg rá nem talál az elképzelésére.    „Nickkel mi nem bukdácsoltunk útvesztőkön keresztül, azért, hogy rájöjjünk a rejtélyre, a tehetségére és az elhivatottságára a fellépések iránt.”    Tulajdonképpen azóta, hogy megszületett Nicket vonzotta – és már a pelenkájában is ott forgott – a zene. Elbűvölte a ritmus. Ahogy az ő kis személyisége alakult, a zenei tehetsége egyre inkább megnyilvánult. Amikor megcsináltattam a fiammal a „mi tesz téged boldoggá” tesztet, Nick tudta – már nagyon fiatal korában. Amikor énekelt, előadót játszott, vagy bemutatott bármi csintalan dolgot vagy akármit, látni lehetett rajta a tiszta és féktelen boldogságot.    Nick Carter a fejében hallja a zenét. Hallja és leírja dal formájában. Jelenleg nagyon elfoglalt, Aaron következő albumára is ír dalokat. A dallamok mindig ott lebegnek Nick feje körül. Amikor kicsi volt, gyakran nem tudta, hogy mit csináljon a zenével, ami benne lakozik, de ahogy felnőtt, már rájött, hogy mindezt hogyan lehet előcsalogatni. A zene valahol legbelül létezik Nickben… valahol legbelül a szívében és a lelkében.        LECKE: AZ ÁLOM CSAPAT    Hiszem, hogy szülői kötelesség foglalkozni egy gyermek tehetségével vagy szenvedélyeivel. Milyen munka lehet ennél fontosabb?    Amikor felismertem Nick tehetségét, amikor először mondta nekem, hogy lelkesedéssel és szavakkal, hogy zenei előadó akar lenni, izgatottá váltam, hogy mit kell nekem tudnom, ahhoz, hogy tudjak neki segíteni. A támasza lettem, a mentora és szerető vezetője. Nickkel együtt és nélküle is azon dolgoztam, hogy az legyen, aki igazán akar lenni. Nick nagyon elszánt volt, minden erejével azon volt, hogy a legjobb oldalát mutassa meg, mint énekes, táncos vagy mint előadó.    Gyermekként, majd később Nick édesanyjaként az volt a tapasztalatom, hogy én is nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy Nick ekképpen érez a zene és a művészetek iránt. Amikor kezdtek előjönni ezek a zenei vágyak, Nick kisajátította magának az elképzelését, pedig én is egyetértettem ezzel a törekvéssel. Én is szerettem zenélni, amikor fiatalabb voltam. Emlékszek a szüleim sztereo lemezjátszójára, amikor a Beatles „Sergeant Pepper’s Lonely Heart Club Band” dala szólt, vagy a dalokra a híres Fehér Albumról. Már azelőtt táncoltam és énekeltem a 60-as évek klasszikusait, mielőtt bármi elképzelésem is lett volna arról, hogy tulajdonképpen miről is éneklek. Voltak zenei génjeim, de az nem volt a vágyam, hogy a többiek előtt is előadjam a számokat. Szívvel-lélekkel azon vagyok, hogy Nicket támogassam újabb zenei terveiben.        LECKE: ÁLOMSZÖVÉS    Nick útja a sikerig mostanra már teljesen tiszta nekem, ahogy így visszanézek a korábbi évekre. De ha visszanézünk a kezdetekre, amikor Nick még kicsi volt, akkor egyáltalán nem volt semmi sem ilyen tiszta. Szerencsések voltunk, azt gondoltam (és gondolom még most is), hogy egy anya munkája, jó ha összhangban van a gyermeke munkájával. A gyermekek nem azért születnek meg, hogy csak a szülők parancsait teljesítsék. Azért születtek, hogy egy felsőbb parancsot vagy hívást teljesítsenek, ami által nekik jó lesz, és azzá váljanak, akik akarnak lenni. Az én feladatom az volt, hogy segítsek Nicknek megtalálni a hangját, majd találni kellett egy utat, hogy a világ többi része is hallja a szépséget a dalaiban. Most már minden amit tudok a szülői feladatokról tisztább. A gyermekek is taníthatják a szüleiket. Nick megtanított velem egy dolgot, vagyis kettőt a szülőkkel kapcsolatban. Megmutatta nekem, hogy kellő mennyiségű szeretettel, nyíltsággal és bátorítással semmi sem lehetetlen. Mindig ezt mondtam neki az évek során, és most visszakaptam tőle ezeket.    LECKE: NINCS OLYAN, HOGY LEHETETLEN ÁLOM    Nick most nem tartana ott, ahol most tart, ha ez a fontos családi filozófia nem lenne: merj álmodozni! Az álmodozás, mindig egy mód volt arra a családunkban, hogy elérjünk dolgokat. Ha nincsenek álmaid, nem tudsz mit valóra váltani.    Úgy hiszem és azt is tanítottam Nickkel, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen álom. Az álmok nem olyanok, mint az instant kakaó. Idő kell nekik. Profit kell nekik. Hogy segítsek, mindig szerettem gyűjteni mondásokat és szlogeneket az álomról. Amikor elkeserítő ütést szenvedsz el és úgy látszik, hogy az álmaid megvalósíthatatlanok, azt tanítottam Nicknek, hogy ismételje meg az álmot és pozitívan gondolkodjon. A párbeszédeim Nickkel az évek során ebből a két szóból álltak: „Legyél pozitív!” A Carter családban, a gyermekeim ki dobták azt a kifejezést, hogy „Nem tudom”, helyette létezik a „Tudom!”    „You must make of life a dream, and of a dream… reality.” Szeretem ezt az idézetet. Bárcsak én írtam volna, de igazából Madame Curietől, a híres tudóstól származik.    Van egy jó példám az álmodozásra. Soha nem gondoltam azt, hogy én egy énekes szeretnék lenni. Az én álmom, csak egy alap dolog volt, amikor Nick kicsi volt. Túl akartam élni és egy sokkal jobb életet kialakítani Nicknek. Felépíteni egy jobb élet álmait, és találni egy olyan utat, hogy mindez megtörténjen, volt az az út, amin éltem az életem. Néha félre tettem az álmaimat és mindent előröl kezdtem el tervezni. Mellettem és Bob mellett felnőve, Nick is köteles volt átvenni a mi álmodozási-lázunkat.        5. LECKE: LÉGY ELSZÁNT ÁLMODOZÓ!    Egy álmodozó soha nem adja fel! Az álmodozásnak nagy része van abban, aki vagyok valójában. És ezt a meglátást Nickre is átragasztottam. Látott engem és Bobot, amint felépítjük az álmainkat. Gyermekfejjel ő elképzelte, ahogy ezek az álmok megvalósulnak…        6. LECKE: LEGYÉL AKTÍV ÁLMODOZÓ, NE PEDIG PASSZÍV!    Az álmoknak cselekedniük kell. Nick és én mindig is „tapasztalt álmodozók” voltunk. Az a mérték, hogy ha van egy álmod, többet kell annál csinálnod, mint hogy csak kettétöröd a kívánság csontot. Feltétlenül tovább kell lépni… folytatni mindenen át. Mindenekelőtt, egy álmodozónak a világ tele van csodálatos álmokkal. Ha ez igaz, akkor miért nincs több boldog befejezés?    Az emberek túl gyakran keverik össze az álmodozást a valósággal. Én mindig úgy gondoltam, hogy ez egy tudatos választás, hogy biztos legyen egy későbbi cselekvés. Arisztotelészt idézem, amikor ezt mondom: „A cselekvés az élet középpontja!”    7. LECKE: LÉPJ ÁT MINDEN AKADÁLYT, HOGY ELÉRD AZ ÁLMAIDAT    Ha nem várt akadályokhoz érkezel, kerüld ki, lépj át felettük vagy keresztül rajtuk. Minden extra energiát és extra dollárt arra használtunk fel, hogy elérjük Nick álmait. Nem voltak olyan mentségek, mint például: „Ezt vagy azt nem tudjuk megcsinálni, mert nincsen rá pénzünk.” Akkor megkerestük rá a pénzt. Képzeletbeli könyveléseket végeztem és kibűvészkedtem a családi költségvetésből.    Ugyanakkor ott volt nekem egy állandó munka a családi vállalkozásban, a családommal való törődés és egy házasság. De mindig beosztottam az időt. Alkalmanként, a családom többi tagja, Nick húgai és öccse, panaszkodtak, hogy Nick sokkal több figyelmet kap, mint bárki más. Nem lehettem mérges rájuk ezért, mert ez igaz volt. Megpróbáltam azt, hogy a többieknek valahogy máshogy legyen jó, a megtettem a legtöbbet, ami tőlem tellett.    Az elkötelezettségem Nick felé mindig újra és újra megújult, amikor láttam, hogy Nick mennyire izgatott, amikor fellép, azt nem is említve, hogy mekkora izgalmat váltott ki a közönségében.        8. LECKE: ALAKÍTSD MAGAD EGY ÁLOM-TÁROLÓVÁ    Meg kell ragadnod az alkalom előnyeit.    Nick és én abba egyetértünk, hogy Nick ez akkor is megtörtént volna, ha csak egy megfelelő személy látja őt. Reflektorfényben akart maradni, még akkor is, ha ez csak ami helyi reflektorfényünk volt és nem ért fel a Hollywood-i vagy a Broadway-i színvonallal. Jó helyen kellet lennie, jó időben. Minthogy nem tudtuk, hogy tulajdonképpen melyik hely, vagy melyik idő volt a jó, annyi helyre mentünk el, amennyire csak tudtunk. Soha nem tudhatod, hogy ki lát. Nick összeállította a napirendet, én vezettem az autót… és vezettem… és vezettem.        9. LECKE: AZ ÁLMOK NEM HALNAK MEG    Arra tanítottam Nicket, hogy soha ne adja fel.    Amikor azt a szót hallod, hogy „álom” és elképzeled minden részletét egy fantázia világnak, amiben most Nick él, csodásan hangzik. Ajaj, ennek az álom munkának is van ám sötét oldala. Az, hogy szembe kel nézni a negatívumokkal is. Együtt jár vele a csalódás, az elkedvetlenedés, a fájdalom és a sebek. Csapások, ahogy édesapám nevezte őket. „Az édes együtt jár a keserűvel”, szerette ezt mondani.        10. LECKE: ÁLOM HATALOM    Egész életében, azt vertem Nick fejébe, hogy amikor egy személy sikeressé válik, itt az idő, hogy valamit vissza is adjunk. Terjesszük az álmodozás értékét és higgyünk önmagunkban.    Hogy az én Nickem egy álmodozó volt e? Teljes mértékben. Hogy én az voltam e? Elismerem! Az álmodozásom és az álmaim hatással voltak Nickre, aki megcsinálta az ő saját, egyéni változatát. Egy fiúnak, akinek az álom mindig nagyobbnak tűnik, mint ahogy először eltervezte, a sztárság nem megnyugtatóbb és teljesebb, mint Nicknek volt.        Az újságkivágás, amely Nick Carter megszületését teszi közzé, már kissé megsárgult.    CARTER – Robert és Jane Carternak az R.D. 2-ből, Mayvilleből, a WCA Kórházban, 1980.január 28., fiú    Mint ifjú anya, amikor elolvastam Nick megszületésének hirdetését a helyi lapban, akkor még nem is álmodtam róla, hogy ez csak az első alkalom volt a sok ezerből, amikor nyomtatásban láthatom a nevét. Amikor kinyitottam a rokonoktól és ismerősöktől kapott kártyákat, amiken ez állt: „Gratulálunk a fiad születéséhez!” . Soha nem gondoltam volna, hogy több, mint egy évtizeddel később, születésnapi kártyák áradata érkeznek postán Nick rajongóitól az egész világról.    És én is mindig kapok meglepetést, rajongói leveleket százával Nick szülinapjára vagy Anyák napjára. „Nagyon köszönjük Mrs. Carter, hogy Nicket világra hozta!” a legtöbb levél és kártya így kezdődik. És megható leveleket is kapok Nick rajongói édesanyjától. Ez egy 1998.január 28.-i levél:    „Kedves Jane,    Tegnap este elvittem a 13 éves lányomat egy BSB koncertre, Albanyba, mert menthetetlenül beleszeretett a fiadba, Nickbe. 3 órát autókáztunk, míg odaértünk. Legutoljára egy rock koncerten voltam, de az már nagyon rég volt, már azt se tudom megmondani milyen koncert volt.    Ez volt a lányom első koncertje. Csontig átfagyva álldogáltunk a Palace Theater előtt Albanyba, izgatott és hangos rajongók tömegében. Amikor az ajtók kinyíltak attól féltem eltaposnak bennünket míg megtaláljuk a helyünket.    Nem gondoltam, hogy nagyon élvezni fogom a show, habár szeretem Nick zenéjét. És tessék! Én is teljesen izgatott és felvillanyozott lettem tőle. A lányom sikítozott és kiabált. Nick látványa a egyenesen a mennyországba juttatta. A szünet alatt rám nézett és ennyit mondott: „Köszönöm anyu!”    Az emberek azt mondják egy tinit felnevelni nem mókás dolog. Nos, nincs igazuk! Múlt éjjel egy „elsőt” osztottam meg a lányommal. Egy olyan alkalom volt, amit soha nem fog elfelejteni egyikünk sem.    Nem tudnám kihagyni, hogy ne köszönjem meg neked, egy anyától, egy másik anyának.”    Valahányszor január 28.-a körül jár az idő, mindig elkezdek Nick születésének körülményeiről beszélni. Biztos vagyok benne, hogy minden anyának van egy különleges sztorija, amit elmondhat. Minden anya emlékszik arra a napra, amikor a gyermeke a világra jött, az hogy valakinek egy egészséges gyermeke születik az egyik legboldogabb dolog egy nő életében. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor a doktor Nicket először a kezembe adta.    Nick édesapja, Robert Gene Carter, akit mi Bobnak hívunk, és én fiatalon házasodtunk össze. Véletlenül találkoztam Bobbal.    Pincérnőként dolgoztam, az autóm nem volt valami jó állapotbajajan. Amikor lerobbant, egyben biztos voltam: el kell jutnom dolgozni, bármi történjék is, autóval vagy anélkül. Nem akartam elveszíteni az állásomat. Szóval azt csináltam, amit egy nagycsomó meggondolatlan tini csinál ezek után. Eldöntöttem, hogy autóstoppal megyek be dolgozni, szóval kisétáltam az úthoz és felemeltem a hüvelykujjamat. (Persze mostanra már tudjuk, hogy stoppolni vakmerőség. Orosz rulett, sorozatgyilkosokkal, akik tudják, hogy az autópályán kell cirkálni, magányos nőket keresve, mint amilyen én is voltam azon a napon.)    Túl ideges voltam ahhoz, hogy átgondoljam mit is csinálok tulajdonképpen. Bob meglátott engem és lassított, majd felvett. Az első mondat, amit mondott egyszerre volt elragadó és összeszidó, „Nem kellene stoppolnod!”    Abban az időben Bob teherautó sofőr volt, nagy távolságokat tett meg. Egy cégnek dolgozott, aminek Eire-ben, Pennsylvaniában volt a székhelye, Hammermill Papers volt a neve. Az édesapja, Charles, akinek Chuck a beceneve, szintén ennél a cégnél dolgozott. Bob és az apja gyakran társultak, mint egy sofőr-csoport. Szerencse volt, hogy aznap nem voltak együtt, mert akkor Bob lehet, hogy nem lassított volna és nem vett volna fel.    Bob megnyerő, udvarló viselkedése, és az hogy felajánlotta, hogy elvisz a munkahelyemre akkor nem dobbantotta meg a szívemet. De egy pár hét múlva elkezdtünk találkozgatni. Szerelmesek lettünk, és a többit már tudod, terveztem az esküvőnket. Csak 20 éves voltam, de komolyan gondoltam, amikor szerelmet fogadtam és megesküdtem rá, hogy a holtomiglan-holtodiglan.    Amikor kicsi voltam, a szüleim elváltak. Ezzel nekem véget is ért a gondtalan gyermekkor. Fájdalmas volt. És a folytatás is fájdalmas volt, tudom, hogy hogy éreznek a fiatalok, amikor megtapasztalják a családjuk felbomlását. Ez az amiért Bob és én mindig nagyon keményen dolgoztunk, hogy Nicknek és a testvéreinek biztosíthassuk, hogy két szülő mellett nőjenek fel, egymásért elkötelezve. A holtomiglan-holtodiglan bizonyíték arra, hogy mennyit jelent ez nekem.    Bob és én egyáltalán nem voltunk olyan anyagi helyzetbe, hogy gyermekünk legyen. Mégis mindketten azonnal szerettünk volna egy gyermeket. Valószínűleg a családom felbomlása hatással kellet volna, hogy legyen erre. De én csak egyet tudtam: Gyermeket akarok.    TERHESSÉG – NÖVEKVŐ HASSAL, DE ELTÖKÉLTEN,    HOGY NEM HAGYOM EL MAGAM    A doktorok azt mondják, az összes babára, az anyaméhben hatással vannak az anya környezetében hallható hangok és dallamok. Ha ez igaz, akkor nem kérdéses, hogy Nick és az összes gyermekem miért szereti ennyire a zenét! De most egy kicsit magamról fogok beszélni.    Bob és én egy kicsi házban éltünk, ami az ő édesanyjáé, Barbaráé volt. A városon kívül volt, egy kis falu, Stedman közelében, New Yorkban. A szomszédaink mind Bob családjába tartoztak, így vagy úgy. El voltam szigetelve egy kicsike vidéki úton, ifjú házasként, első gyermekét váró anyaként, minden tekintetben el voltam szigetelve a világtól és sokszor nagyon magányos voltam. A férjem egész héten úton volt, vezette a teherautót az USA különböző pontjaira. Szerencsés voltam, ha szombatonként és vasárnaponként láttam. Sokszor azt mondta, hogy van pár receptje a kamionos szomorúságra, megpróbáltam követni a tanácsait és hátat fordítani a magánynak.    Az egyetlen olyan dologhoz fordultam, ami mindig is érdekelt, a zenéhez. Bruce Springsteen volt az egyik kedvencem. Nagy rajongója voltam. Abban az időben    Springsteen zenéje nem volt annyira népszerű, sokan nem szerették. Bele értve a férjemet is. Nem szerette hallgatni a zenéjét. Akkor változott meg a véleménye, amikor a Born in the USA album napvilágot látott. De szerettem Elvis Costellot, a Kiss-t, Foghat-ot, Foreigner-t, és Lynyrd Skynyrd-et is. És volt pár kedvencem Bob kedvenc előadói közül is, Linda Ronstadt, James Taylor és Fleetwood Mac.    Mivel Bob úton volt és szomszéd a közelben nem volt, olyan hangosan hallgathattam a zenét, ahogy csak akartam. És sokszor hangosan hallgattam. Azt kell, hogy gondoljam, hogy a zene, amit hallgattam, nagy szerepet játszott benne, hogy Nick ennyire szereti a zenét. Születése pillanatától kezdve zene vette körül…    A zenehallgatásnál többre volt szükségem, hogy le foglaljam és szórakoztassam magam. Mindig aktív voltam fizikailag is. Középiskolában futottam. Én voltam az egyetlen lány a csapatban. Egy korai feminista voltam. A fiúkat nem tudtam legyőzni, de én voltam az edző titkos fegyvere. A csapattársaim csak azért teljesítettek többet, hogy nehogy egy lány győzze le őket!    Milyen fajta fizikai tevékenységet tudtam végezni a növekvő pocakom mellett, amivel egyedül is boldogulok, és nem kell nagy hely hozzá? A házunk nem volt nagy, semmilyen szempontból sem. A tél a nyakunkon volt, be voltam zárva egy házba, mint a nyugati New York-iak a kemény tél alatt.    Így elkezdtem táncolni, egyedül a házban. Ez, a zene iránti szeretetem és fizikailag is jól tartott és egészséges maradtam a gyermekem növekedése alatt. Tökéletes megoldásnak tűnt, nem volt senki nem volt senki, aki meglesett volna az ablakon keresztül, azt gondolva, hogy nem vagyok magamnál. Tulajdonképpen, rátaláltam az útra, amivel elűzhetem a magányosságot és elteltek az végtelen hosszúnak tűnő órák.    Egyik nap a nappaliban táncoltam, mielőtt ellenőrzésre mentem. Az orvosok január 20-ra ígérték a kicsi megszületését. Akkor még az orvosok nem tudták megmondani biztosra, a születendő gyermek nemét, így én se tudhattam biztosan, hogy kisfiú lesz e vagy kislány. Volt egy elméletem: ha az első gyermekem lány lett volna kissé csalódott lettem volna. Az volt az elképzelésem, hogy először lesz egy fiam, majd pár év múlva egy lesz neki egy kishúga, akivel játszhat. Örülök neki, hogy végül ilyen szép család jött össze.    Mindenesetre egyre türelmetlenebb lettem, ahogy január 27 is elérkezett. Émelyegtem és fáradt voltam a sétáláshoz, kacsázva jártam és feküdtem. Úgy éreztem magam, mintha egy VW Bogár lett volna hozzá kötözve a hasamhoz, nem lehetett túl messze egy Bogár súlyától. Huszonhetedikén este elhatároztam, hogy adok egy kis természetes segítséget a kicsinek, hogy végre a világra jöjjön.    A zene volt a szülésznő amikor Nick erre a világra jött. Azon a délután Bruce Springsteen „The promise land”-jét hallgattam. Egy optimista, munkásosztály dala, amiben az életről énekel és hogy hogy érezzük magunkat jobban. Osztottam ezt az érzést. És táncoltam. Még ugráltam is kicsiket. Bárcsak egyszer találkoznék Bruce-al és megköszönhetném neki, mert másnap, este nyolc órakor, nagy örömömre, a kis Nickolas Gene Carter megérkezett erre a világra. A kisfiam megszületett, 8 font 14 unciával (~ 3,9kg), majdnem 9 fonttal. A születésnapja véletlenül egybe esett az édesanyám születésnapjával.    És Bob is éppen itthon volt. Nem akartam úgy szülni, hogy éppen valahol úton van az autópályán, és elérni sem lehet. Nem lett volna neki jó, ha meg kell állnia telefonálni, izgatottan tárcsázni és amiatt aggódni, hogy lekési a nagy eseményt. Meg próbáltuk úgy alakítani, hogy éppen otthon legyen és sikerült. Micsoda ügyintézés! És az összes leendő nagyszülő is ott volt, a Jamestown-i kórházban. Nick volt a legelső unoka a családban.    Úgy döntöttünk, hogy Nickolasnak fogjuk elnevezni, több ok miatt is. A karácsony csak nemrég múlt el, így az öreg Szent Miklós is ihletet adott. A Nickolas betűzésénél a k írásmódot választottam, nem pedig a h-t, ami a megszokott volt. (Abban az időben szerettük nézni a népszerű „Eight is enough”-t a tv-ben. A legfiatalabb sztárt a vidám bandában Nicholasnak hívták, ez megragadott bennünket). A Nickolashoz hozzátettük a Gene-t. Ez Bob miatt volt, ez az ő középső neve.        ÚJRA FELFEDEZNI MAGUNKAT    Anyának lenni, a karjaimban tartani az én picike Nickemet, volt minden, ahogy elképzeltem az anyaságot. Nick gyönyörű baba volt, édes és vidám. De az életünk messze volt attól, hogy tökéletes legyen. Van egy régi mondás: a szükség a találékonyság szülőanyja. Nekünk, az anyaság és az apaság szükségessé tette, hogy újra feltaláljuk magunkat.    Nick születése után még nehezebb volt, hogy Bob egész héten úton van. A vidéki területen, ahol éltünk, nagyon nehéz volt jó munkát találni. Ha nem vezettél teherautót, dolgozhattál benzinkúton vagy egy gyárban, nem volt sok lehetőség az olyanoknak, akik nem rendelkeztek nagy végzettséggel. A felszolgálás elérhető munka volt, de csak nyáron és nem fizetett valami sokat Elmentem egyetemre fogorvosi asszisztensnek tanulni, de a legközelebbi munka Jamestownban volt, jó pár mérfölddel arrébb. És érthetően én Nickkel szerettem volna otthon lenni, hogy én magam tudjam nevelni. Nem tudta elképzelni sem, hogy ráhagyom valakire, hogy felügyeljen nagyon lelombozó volt, azután a férjem egészségi állapotával is problémák adódtak. Régebben gyomor problémái voltak. A nyomás, hogy el kell tartania egy új családot, miközben ő úton van, nagyon rá nehezedett. Az állapota súlyosbodott és orvosi kezelésre szorult. Bob legyengült.    Ezzel egy igen megpróbáltató időszak kezdődött nekünk. Hosszú ideig, amit soha nem fogok elfelejteni, alig volt elég pénzünk a túléléshez. Hogy a szükségleteinket fedezni tudjuk rá voltunk kényszerülve az étel jegyre és a WIC programra Nick érdekében.    Bob és én mindig is nagyon büszkék voltunk, vagyunk és leszünk. Hittük, hogy minden problémára akad valami megoldás. Nem adhatod fel. Addig kell keresni, amíg meg nem találod a választ. Érezvén azt, hogy létszükség megállni a saját lábadon, eldöntöttük, hogy az ideális megoldás, ha bele kezdünk valami vállalkozásba. Így együtt lehettünk. És Nickkel lehettünk, gyönyörködhettünk benne, amíg kicsike volt és nyomon követhettük a fejlődését.    Beismertük, hogy a döntésünket akadályozza, néhány egyáltalán nem jelentéktelen dolog. Az első: melyik az az üzlet, amihez van szakértelmünk és tehetségünk? A második: hogy fogjuk finanszírozni ezt a vállalkozást?    Bob szüleihez fordultunk. Az anyósom egy gyárban dolgozott. Ő és Bob édesapja egész életükben keményen dolgoztak, megtakarítottak, mindig kifizették a számláikat, és anyagilag felelősségteljesek voltak. Bob volt az egyedüli gyermekük. Bob elhatározta, hogy meg kéri őket, hogy támogassanak minket pénzügyileg, hogy bele kezdhessünk az üzletbe, mint fiataloknak, esélyünk sem volt hitelt felvenni. Az ő jó hátterük lehetővé tette nekünk, hogy bele kezdjünk egy étterem/ bár vállalkozásba – Anthony’s volt a neve. A Main Streeten volt Westfieldben, New York államban. Belevágtunk, nagy reményekkel és nagy bátorsággal.    Az Anthony elég lepusztult hely volt. Az épületnek penész szaga volt, ez a piszoknak és a rengeteg mosatlannak volt köszönhető. Hepehupás linóleum padló volt, ami tele volt    javításokkal. A hely rémes állapota elrémisztette a leendő vevőket, de nem minket. Fiatalok voltunk és erősek. A kemény munkától nem ijedtünk meg. Bob és én egy Bob Vila és Martha Stewart duó-vá váltunk és megterveztük, hogy fogjuk átalakítani a clubot.    Amikor befejeztük az átalakítást a club egy új arculatot kapott. Itt volt az idő, hogy egy új nevet kapjon. A Yankee Rebel mellett döntöttünk, mert az apósom és az anyósom fizették nagylelkűen és bíztak bennünk. Bob anyukája jenki volt, az apukája pedig egy lázadó Tenesse államból. A Yankee Rebel embléma mellé még oda rajzoltuk Yosemite Sam-et is, a jó öreg déli fiút amint egy vadászpuskát tart a kezében. Ezután már csak pár vevőre és sok zenére volt szükségünk.    A nyolcvanas évek elején a diszkó korszakban közepén tartottunk. Erre nem emlékezhetsz, csak ha az MTV-n nézed a The 80’-t. A diszkó zene abban az időben a rock’n’roll-ra terjedt ki. Nagy ellentmondásokkal, legalább annyian szerették, mint amennyien nem szerették. Donna Sumer volt a disco-díva. Gloria Gaynor „I will Survive” c. dalából pedig klasszikus diszkó himnusz lett.    A Yankee Rebel az egyik olyan hely volt a környékünkön, ahol a vendégek élvezhették a diszkó zenét. Bobnak és nekem volt bátorságunk játszani – és élvezni – a zenét. Még akkor is, ha a rock’n’roll rajongók gyakran bemutattak nekünk. Habár sok piszkálódáson mentünk keresztül, nem nagyon foglalkoztunk vele. Nem akartunk egy rock bárt vagy egy counrty és western szalont tele csirkefogóval. A diszkó zene fejlődött és hamarosan már dance zenének is hívhattuk. Megjelent Michael Jackson Off the Wall és Thriller című albuma, Bob és én egy dance klubot akartunk, sok mókával.    Kibéreltünk egy együttest is. Nagyon tájékozottá váltunk a helyi zenei életben. Ez egy kis város volt, kialakult zenei kultúrával. Csak egyetlen lapban tették közzé a legfrissebb zenei fejleményeket. Mi ebben hirdettünk, egy sikeres bandát keresve .    Egy helyi bandát választottunk, ismertek voltak, de nem híresek. Most 10,000 Maniacs-ként ismerheted őket. A vezérénekesük, Natalie Merchant, azóta már önálló karrierbe kezdett, mint énekes és dalszövegíró. De akkor még nem jegyezték őket és a népszerűségük felfelé ívelőben volt, Natalie érdekes hangzású dalának a „Because the Night Belong to Lovers”. Natalie egy helyi iskolába járt Westfieldben. Az édesapám egyik kollégája, aki angol tanár egy középiskolában, tanította költészetből. Kicsi a világ, nem? Emlékszek, amikor Bob megmondta nekem, hogy bejegyezte ezt az együttest, azt gondoltam, mikor megláttam a nevüket: „Mi? Te egy punk bandát akarsz zenéltetni a klubba?” Bevallom, a megérzései célba találtak.    Buffaloból is hoztunk át együtteseket, kb. 50 mérföldre volt tőlünk. Buffalo nekünk egy nagy város volt, de 18 évvel ezelőtt közel sem volt akkora, mint ma. Az egyik banda, akiket rendszeresen kibéreltünk, Ben Hatzel, példátlan volt. A fő gitárosuk nem csak a kezével pengette a húrokat, hanem a fogaival és a lábujjaival is. Ez egy olyan dolog volt, amit látni kellett!    A klubunknak olyan jó hírneve lett, hogy az emberek szívesen jártak hozzánk. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy a többi klub tulajdonos elkezdett minket utánozni. Ez bók, feltételeztem. Az életünk nagyon elfoglalt volt. Ez a tapasztalat később nyílván pont kapóra jött Nicknél, de akkor egyenlőre sokkal jobban aggódtam azért, hogy a klub mit fog tenni az én kicsikémmel.        EGY MÁSMILYEN DOBOS    Egyik éjszaka Németországban 1996-ban, Nick egy olyan oldaláról készült bemutatkozni, amelyikről odáig a rajongók nem ismerték. Nick és a BSB egy Frankfurti fesztiválon léptek fel, amiből aztán egy videó is lehetett volna „Backstreet Boys Live in Concert” címmel.    Úgy a koncert harmadik negyedénél a színpad elsötétült. Nem lehetett látni a rajongókat, de hallani lehetett, ahogyan sikítoztak. Aztán a sötétség közepéből előbukkant egy dobfelszerelés, valahonnan a színpad alól. Füst gomolygott körülötte. Kék fények világították meg a dobokat. Aztán a reflektor felgyúlt és Nick ott állt. Odasétált a rejtélyes módon előtűnő dobhoz. Némajáték. Körül nézett és megdörzsölte az állát. Kéne vagy nem kéne?    Aztán a dobok mögé sétált és leült. Egy Red Sox-os baseball ing volt rajta, felemelte a dobverőket, megpörgette őket, megütötte a basszust a jobb lábával, megrázta a haját, beszívta az ajkait és elkezdett játszani. Wow! Nagyszerű volt!    „Nick akkor jött rá először, hogy érdekli a dobolás, amikor Lou Pearlman egyik öreg dobfelszerelésén próbált játszani.”    Nem voltam meglepődve. A Backstreet Boys kezdetekor sok időt töltöttünk Lou Pearlman házában. Nick mindig a dobfelszerelés körül ólálkodott. Egyik nap Lou azt mondta neki, hogy legyen az övé.    Eleinte Nick magától tanult. Ha valaki meg tud tanulni dobolni hallás alapján, akkor az Nick volt. Teljesen simán ment neki. Aztán amikor a BSBnek lett egy élő együttese a háttérben, elkezdett leckéket venni a dobostól. Nick dobtudása nagyon gyorsan fejlődött. Azon az estén Frankfurtban Nick kész volt teljesen profin játszani. Egy nagyszerű szóló részt adott elő. Aztán csatlakozott Kevinhez és együtt előadták az új balladájukat, aminek „Ten Thousand Promises” volt a címe.    Azon az estén Nick előadása fel idézte az altatódal kopogását ami egyszer régen a bölcsőjét ringatta. Amikor kicsi volt a Yankee Rebel fölött laktunk. Konyha nem volt a lakosztályunkban. Minden konyhai dolgot az étterem konyhájában csináltam, ami elég sok rohangálást eredményezett le-fel miközben Nicket is cipeltem magammal a karomban. Amikor gyermek volt mindig zene és emberek vették körül.    Egy hétvégi este, egy pótmamát kellet volna fogadnom Nick mellé, amíg én lent dolgozok. Egyszerre kevertem italokat, csapoltam a sört, mint kocsmáros csináltam a cheeseburgereket és sütöttem a sült krumplit, mint egy szakács és kiszolgáltam a vendégeket, mint egy pincérnő. És még DJ is voltam közben. Minden órában angolosan távoztam és felmentem megnézni a kisfiamat.    Éppen őrült módon adtam elő, mint „földszinti Jill” és „Emeleti anya”, amikor meg álltam Nick kiságya mellett és meglepődtem rajta, hogy a zene és a rezgés hogyan hat rá. Az ütemes rezgés volt a kéz amely Nicky kiságyát ringatta. A banda nagyon hangosan játszott, még a tányérok a szekrényben is ütemre csörömpöltek. A basszus olyan erővel verődött vissza, hogy a falak belerezegtek és lüktettek. A kiságy mellett álltam és éreztem, ahogy szó szerint a dobpergésre rezeg az ágya is.    Habár én aggódva figyeltem gyönyörű fiamat, Nick egyáltalán nem volt izgatott. Tulajdonképpen mindig csendesen aludt, a kicsike szája mosolyra görbült. Olyan békésnek látszott! Soha nem lármázott. Olyan volt, mintha a zúgás és az óriási dübörgés ringatták volna el. Olyan volt, mintha dob ütemes pergése együtt játszott volna az én kicsikém mély levegővételeivel. Kétségtelen, ez volt az ahonnan eldőlt, hogy Nick dobos lesz.    A tavalyi nyári turné alatt, felveszi a dobverőket, hogy eljátssza a „Qiut Playing Games”-t. És a dob tovább szól…    Oldal tetejére